„Szia, el tudsz jönni szombaton egy buliba? Iskolát nyitunk Tanzániában, mesélnék róla egy kicsit.”

Mészáros Mihály már nehezen tudja meglepni a barátait. Az egykori újságíró, most világutazó vállalkozó a lehető legváratlanabb helyeken és időpontokban bukkan fel a világban. „Holnap tudunk beszélni, most Marokkóban vagyok, szerdán Pekingbe megyek, de este már Prágában leszek. Onnan hívlak.”

Misi az utóbbi években egy francia autóalkatrész-gyártó cég logisztikai dolgait irányítja, hol Budapestről, hol valamelyik kimondhatatlan nevű ázsiai vagy afrikai városból. Egész életében imádott utazni, hát most fizetnek is neki érte. Általában „ügyekkel” hívja fel az embert. Hol egy VII. kerületi roma kisfiút patronál, hol néhány munkanélkülit próbál visszalökdösni a munka világába.

„Lehet, hülyén hangzik, de úgy gondolom, hogy mi, az úgynevezett nyugati középosztály képviselői rengeteget kaptunk a világtól, ideje visszaadnunk valamit.”

A tanzániai iskola gondolata nem egészen új, csak a helyszín más. Korábban sok időt töltött a Közel-Keleten, Indiában és Nepálban, és már ott is kereste a lehetőséget.

A feltételek azonban nem voltak éppen megfelelőek: hol a háborúk, hol pedig a mindent átszövő korrupció akadályozta a munkát. Aztán tavaly tavasszal az interneten ismerte meg Peter Magotit, egy nyugalmazott tanzániai tanárembert, aki teológiát és filozófiát végzett, és éppen a helyi elemi iskolát próbálta megmenteni a pusztulástól.

„Tanzániában egy kicsit más a helyzet, mint nálunk: ott az állam igyekszik kiszállni a kistelepülési iskolák finanszírozásából, így csak azok a gyerekek maradnak, akiknek a szülei meg tudják fizetni a képzés költségeit. Amikor elkezdtünk levelezni Peterrel, kiderült, hogy az ő iskolájában, a főváros, Dar-es-Salaam mellett csak ötvenen maradtak, és már az ő szüleik se bírják kifizetni az egyébként nem túl magas tandíjat. Láttam, hogy ez a dolog fenntarthatatlan, ezért azt javasoltam, hogy „privatizáljuk” az ingatlant, és csináljunk valami korszerűbb dolgot. Andival (Misi felesége – a szerk.) elhatároztuk, hogy finanszírozzuk a projektet.”

Hogyan vág bele az ember egy tanzániai iskola finanszírozásába?

Először is, ami kis pénze van, azt belerakja. Aztán levelet ír azoknak a barátainak, akik hajlandóak lehetnek nagyobb összeggel is beszállni. „Nem akartam a csóró haverokkal összeadatni egy ilyen projekt árát. Tőlük jöjjenek az ötletek, a módszerek, a tapasztalatok, és ha akarják, egy kis önkéntes meló. Azt szerettem volna, ha néhány valóban tehetős ember ad annyit, amennyiből az iskolát működtető alapítvány létrejöhet, és amennyiből legalább az első évben működhetünk.”

Üzleti terv is készült, merthogy az iskola nem egyszerűen iskola lesz.

„Az eltelt hónapokban kidolgoztunk egy olyan önfenntartó modellt, amely képes lehet a helyi gyerekek és felnőttek versenyképességének növelésére, életminőségének javítására. Többfunkciós ingatlan kialakítását vettük a fejünkbe. A központja az iskola lesz, konyhával, hogy a gyerekek tudjanak enni. Lesz egy olyan közösségi terünk, ahol rendezvényeket szervezünk, és kialakítunk egy induláskor tíz fő foglalkoztatására alkalmas varrodát, hogy a helyi nők szakmához és pénzhez jussanak.”

Ez azért fontos, mert a tanzániai társadalom hagyományosan férfiközpontú.

Olyannyira, hogy a nők feltétlen engedelmességgel tartoznak a családfőnek, miközben rájuk hárul a földművelő munka nagy része, és az ő feladatuk a gyermekek gondozása is. Misi és Peter hisznek abban, hogy ha a nők pénzhez jutnak, az segít jogokat kivívni nekik abban a férfiak uralta világban. (Nem mellesleg erős szövetségesre találnak bennük az iskola ügyében.) Építenek három kis vendégházat az önkénteseknek és a turistáknak. Ezen felül kialakítanak az iskola körül tömegsportra alkalmas tereket, ahol a hét minden napján kosarazhatnak, focizhatnak vagy akár pingpongozhatnak a környékbeliek.

„Az egész komplexum körülbelül 15 embernek ad majd munkát. A teljes költségvetésünk legfeljebb hét és fél millió forint, ez tartalmazza az egyéves rezsit is. A célunk, hogy egy éven belül önfenntartóak legyünk. Ezt fizetős önkéntességgel, turizmussal, saját márkás termékek forgalmazásával igyekszünk majd elérni.”

A pénzt ismerős cégektől, magánszemélyektől és online kampánnyal teremtik elő. (Misi egyik barátja például Új-Zélandon szervez támogatókat.)

Misi a jövő héten indul vissza Tanzániába. Addigra a papírmunkával végeznek: Peter kijárt mindent a helyi hatóságoknál, bejegyezték az alapítványt, és az meg is kapta az épületet. Misi és felesége hallatlanul lelkes. Az iskolával egy álmuk válik valóra.

„Ilyenkor azt szokták kérdezni, hogy miért nem Borsodban csinálok iskolát, miért a világ végén? Tudják ezek egyáltalán, hol van Magyarország? Erre azt szoktam válaszolni, hogy talán nem tudják, de egyelőre nem ez a legfontosabb. Lesz még időm mesélni nekik rólunk. És hogy miért ott, miért nem itt? Mert nincs kedvem az állammal vagy tudja isten, milyen fenntartóval huzakodni minden apróságon.
Na, erre meg azt szokták kérdezni, hogy akkor miért nem Szíria, Afganisztán vagy valami háborús övezet, ahol a gyerekek évek óta nem láttak rendes iskolát. Erre azt szoktam felelni, hogy bárki nyugodtan csinálhat iskolát ott, ahol mindennapos az életveszély, de nekem nem ez volt a célom. Olyan helyet képzeltem el, ami elég különleges és egzotikus ahhoz, hogy átélhető legyen a segítség, és az önkéntesek is hajlandóak legyenek odajönni. Különben meg miért ne csinálhatnám azt, amihez kedvem van?”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!