Ez nem egy másik Magyarország, ez egy begombázott lidércnyomás – állítja Péterfy Gergely író, de nem saját pannon meséje, a frissen megjelent regény, az Örök völgy kapcsán. Vele és húgával, a színészés énekesnő Péterfy Borival a politika kulturálatlanságáról, a kultúra politizálódásáról is beszélgettünk.

 
Péterfy Bori énekesnő és testvére, Péterfy Gergely író

– Felmenőik jelentős, ismert alkotók (anyai nagyapai dédapa: Áprily Lajos költő, műfordító; nagyapa: Jékely Zoltán költő, műfordító; nagyanya: Jancsó Adrienne színész). Mekkora szerepet játszott pályaválasztásukban az ő hivatásuk?

PÉTERFY GERGELY: Természetesen szerepet játszott, hogy merre mentünk Borival, de nem volt szükségszerű, hogy ő pont színész, én meg író legyek. Ezek nagyszülői minták, nem szülőiek, hiszen édesapánk szobrászművész, édesanyánk pedig tanárnő. Ha innen nézem, még akár azt is mondhatnám, hogy az irodalom nálam lázadás volt. A legkisebb ellenállás iránya a képzőművészet lett volna. A gyerekkorom úgy telt, hogy a színház, az irodalom és a képzőművészet felől folyamatosan intenzív impulzusok értek. A hétköznapi élet egyszerűen unalmasnak tűnt.

PÉTERFY BORI: A szüleink soha nem erőltettek semmit, nem szóltak bele különösebben, hogy mit szeretnénk. Arra figyeltek, hogy sok mindent tanuljunk gyerekkorunkban, olvassunk, zenéljünk, sportoljunk. Én 6 éves koromtól zongoráztam és versenyszerűen ritmikus sportgimnasztikáztam, akár sportoló is lehetett volna belőlem. Nem igazán tudom, mikor döntöttem el, hogy színész szeretnék lenni, de a gimnáziumban már csak ez érdekelt.

– Milyen testvérek voltak gyerekként, kamaszként? Milyen a kapcsolatuk ma?

– Nagyon jó testvérek voltunk… – vágják rá egybehangzóan – …persze sokat harcoltunk, de ez normális – folytatja Bori. – Mióta felnőttünk, kevesebbet találkozunk, rengeteget dolgozunk mind a ketten, nem könnyű időt szakítani egymásra.

P. G.: Kamaszkorunkban sokat buliztunk együtt, aztán volt néhány év, amikor együtt is laktunk Jancsó nagyanyánknál. Én onnan jártam az egyetemre, Bori pedig a színházba, ahol akkoriban játszott. Mindig odafigyelünk egymásra. Most meg, hogy beindult a gyerekgyár – Sarolt húgunknál két kislány van, Borinak ugye a kisfia, nálunk meg az öt kölök –, új dimenziókkal gazdagodott az élet. Egészen furcsa nézni, hogy ezek az én kishúgaim komoly és felelősségteljes anyukák.

– Megvan a kölcsönös érdeklődés egymás produkciói iránt?

P. G.: Legutóbb februárban láttam Borit a Három nővérben a Nemzetiben, nagyon megdicsértem, volt is miért. El szoktam mondani a véleményem a zenéikről is, ritkán kell kötözködnöm, mert nagyon jó, amit csinálnak.

P. B.: Minden írását igyekszem elolvasni, és nagyon szeretném, ha több időnk lenne beszélgetni, csak úgy akármiről, mert mindig lenyűgöz Gergő elképesztő agya és intelligenciája. Élmény, ha sikerül valamiről komolyabban beszélni vele. Ugyanakkor utálja a színházat, és meg kell mondjam, sajnos nem igazán jó a színházi ízlése. Igyekszem ezen változtatni, egyelőre kevés sikerrel.

– A Krétakör 2005 novemberében a Gödörben bemutatta Gergely Félálom című darabjának első felvonását – Bori rendezésében! Terveznek még közös munká(ka)t?

P. B.: A Krétakörben rendszeresen voltak felolvasó színháznak nevezett, egyszeri előadások, amit néha a színeszek maguk rendeztek. Én Gergő darabját választottam és egy bábrendező ismerősöm, Kuthy Agi csinált hozzá árnyjátékot, gyönyörű volt az egész. A második részben meg egy filmet vetítettünk, amit ugyancsak én rendeztem: Gergő Bányató című regényéből olvastattam fel részleteket a kisoroszi kocsmában üldögélő bácsikkal. Nagyon erős anyag lett, nagy élmény volt annak, aki látta. Ha lesz rá alkalom, biztosan fogunk együtt dolgozni…

P. G.: Az az előadás nagyon jól sikerült. De Borinak vagy vele közösen nagyon szívesen írnék gyakorlatilag bármit, és én is remélem, lesz még ilyen alkalom – épp a nagyon hasonló ízlés és világlátás miatt könnyű nekünk együtt dolgozni.

– Gergely, ösztöndíjasa volt korábban az Új Színháznak, drámája is itt került bemutatásra. Bori az alternatív színjátszás prominens képviselője, majd Alföldi Róbert hívására a Nemzeti színésznője. Miként vélekednek a színházak körül zajló eseményekről, botrányokról?

P. G.: Az utóbbi két év egyik legcinikusabb húzása volt, ahogy az Új Színházat a szélsőjobb kezére játszották. Jól látható volt, hogy a Főváros pökhendien félrerúgja azt a közmegegyezést, ami a háború utáni Európát működteti. Azt, hogy a színház világában is vannak hibbant, ostoba emberek, eddig is tudtuk, de hogy politikai erőkkel karöltve saját hibbantságukat és ostobaságukat hivatalos ideológiának, sőt missziónak érezhetik, hogy hirtelen feljogosítva érzik magukat, hogy közízlést formáljanak, az azt gondolom, megengedhetetlen.

P. B.: Egészen abszurd, elkeserítő és ijesztő az, ami történik. Az Új Színház-ügy, a Trafó tragikus története, a Nemzeti és Alföldi Róbert személye körül folyó állandó csatározás, az alternatív színházak anyagi és erkölcsi ellehetetlenítése, a színházi szakma szétszakítása, a POSZT nevetségessé és komolyan vehetetlenné tétele mind nagyon nyomasztó jövőt vetítenek elénk. A Trafó tönkretételével bezárult az utolsó ablak is, ami a külvilág felé nyitva volt, ahonnan megtudhattuk azt, mit neveznek színháznak és táncnak Magyarországon kívül. Az alternatívnak nevezett társulatok tönkretételével megölik a színház jövőjét, nem lesznek új impulzusok, nem lesznek bátor kísérletezők, akiknek az eredményeiből meg tud majd újulni a színházi szakma, mint annak idején a Stúdió K, a Szkéné, vagy akár a Krétakör…

– Gergely klasszika-filológusként, íróként, tanárként, forgatókönyvíróként, Bori színészként, előadóművészként hogyan látják a kultúra jelenlegi helyzetét, lehetőségeit, s benne önmagukat?

P. G.: Klasszika-filológusként nézve a világ, köszöni szépen, rendben van, olyan, amilyen lenni szokott – öregedő epikureusként röhögök rajta. Minden más szempontból komornak tetszik a helyzet. A filmkészítés leállt, a felsőoktatás katasztrofális állapotban van, és mindenfelé bődületes, agresszív dilettantizmus dúl. A politika szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a megváltozott világgal, archaikus, mumifikálódott fogalmakkal és attitűdökkel operál. Jobb híján, meg cinizmusból és sunyiságból az emberekkel újrajátszatják a régi történeteket. Most épp a harmincas éveket. Nyilván az értelmiségnek ilyen helyzetben kötelessége, figyelmeztetnie azokat, akik talán nincsenek tisztában azzal, mekkora veszély fenyeget, hogy nemcsak gusztustalan, amit csinálnak, hanem a látszólag jelentéktelen, legfeljebb csak ízlészavaró lépések – pl. Nyirőreneszánsz – végül oda vezethetnek, hogy… Inkább ki se mondjuk, hova vezethetnek.

P. B.: A Három nővér nagyon nagy sikerrel megy több mint két éve. Egyre erősebb a társulat és a közönség is, szomorú, hogy éppen most fogják tönkretenni. A zenei élet szerencsére egy kicsit politikamentesebb, a közönséget is nehezebb befolyásolni, hogy milyen zenét szeressen.

– Nehezedik önökre bármiféle politikai nyomás az alkotómunka közben, ahhoz kapcsolódóan? Létezik a kulturkampf?

P. B.: Tudatosan kerülöm az olyan szituációkat, ahol ilyen helyzetbe hozhatnak. Inkább az a nyomás, hogy bár nem szeretnék politizálni, de mégis muszáj. Már azzal is politizálok, ha elmondom a véleményemet bármiről.

P. G.: Íróasztalom a szabadság terepasztala. Nyomásról legfeljebb abban az értelemben beszélhetünk, hogy az általánosan terjedő hülyeség, az aljas zugtanok áradata néha átcsap a küszöbön, és akkor takarítani kell a trutyit. Jobb sorsra érdemes, ám hirtelen vadul nyilazó szittyává változott ismerősöket kell letiltogatni a Facebookon, el kell magyarázni, hogy Nyirő miért szalonképtelen, ilyesmik. Kulturkampf pedig létezik. Úgy tűnik, elég sok ember gondolja úgy, hogy van egy másik Magyarország, és ráadásul azt is gondolják, hogy az az igazi. Egy olyan Magyarország, ahol nincsenek idegenek, ahol nincs modernitás, ahol nincsenek szabadkőműves Máraik és Kosztolányik, zsidó Radnótik és Kertész Imrék, ahol nincsenek alternatív színházak, romkocsmák, romlott nagyvárosok. Ahol nem volt Trianon, nem jöttek az oroszok meg a nácik, nem volt monarchia, a kurucok győztek, nem történt meg Mohács, egyáltalán, az egész történelem, úgy, ahogy van, nem történt meg, hanem téren és időn kívül valami fura sumér-sámánista vallású társaság székelykapuk tövében tárogatózik, cserekereskedelmet folytat egy prehisztorikus biofaluban, miközben a fejükben Prohászka Ottokár prédikál. Ez nem egy másik Magyarország, ez egy begombázott lidércnyomás. Én értem, hogy itt nagyon sok embert megaláztak, hogy nagyon sok ember azt érzi, írók, képzőművészek, gondolkodók, hogy ami nekik fontos, amit ők csinálnak, azt évtizedeken át nagyképűen és fölényesen kinevették és provinciálisnak bélyegezték, és ez lehet, hogy így is volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy saját agyrémeikhez igazíthatják – agresszívan és erőszakkal – az országot, csak azért, mert ők nem tudnak nevetni.

– Mire készülnek a közeljövőben?

P. G.: Most már lassan tizedik éve dolgozom azon a regényen, ami Kazinczyról, Angelo Solimanról, Báróczy Sándorról, Török Sophie-ról szól, valamint a szabadkőművességről, koleráról, emberi testek preparálásáról… A Gödörben bemutatott dráma is ennek az anyagnak egyfajta első megfogalmazása, körbejárása volt. Jövő könyvhétre, remélem, kész leszek vele!

P. B.: Épp dübörög a fesztiválszezon, nagyon sokat koncertezem. Közben készítjük az új albumot, év végére szeretnénk kijönni vele. A Nemzetiben pedig a Három nővéren kívül a Mephisztóban fogok játszani, jövő tavasszal lesz a bemutató.

PÉTERFY GERGELY (Budapest, 1966) József Attila-, Márai Sándor-, Déry Tibor-, Mészöly Miklós-díjas író. Az ELTE latin-ógörög szakán szerzett diplomát 1993-ban. Felelős szerkesztőként, műsorvezetőként dolgozott a TV2 Nyugat című műsorában (1998-2000), a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségében (2006-ig); szerkesztette a Törökfürdő és az Új Holnap irodalmi lapokat. Forgatókönyveiből készült a Kalandorok, a Bányató és az Igazából apa című film. Tanított a Miskolci Egyetem Filozófiatörténeti Intézetében és a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán. 1994 óta jelennek meg kötetei, legutóbbi regényei: Misikönyv (2005), a Halál Budán (2008) és az Örök völgy (2012). Műveit több nyelvre fordították. Feleségével Kisorosziban él, öt gyereket nevel.

 PÉTERFY BORI (Budapest, 1969) színésznő, énekesnő. 2000-től a Krétakör Színház tagja. 2008-tól a Nemzeti Színház művésze. Szerepelt a Gengszterfilm, a Nexxt, a Szezon, a Lányok, a Poligamy című mozifilmekben. Utóbbiért 2010-ben a filmkritikusok legjobb epizódszereplőnek járó díját kapta. 2006-ig az Amorf Ördögök zenekar énekesnője, 2007 októberében megjelenik első szólólemeze Péterfy Bori & Love Band név alatt. 2008-ban a Nemzeti Színház színészeként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést kapta. Budapesten él, egy kisfiú édesanyja.

Címkék: Interjú, irodalom, zene

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!