Kezdettől tüske a jelenlegi hatalom szemében, mégsem távolították el jobbikos vezényszóra. Megvárták, amíg lejár a szerződése és a beregszászi színházalapító megszavaztatja magát a Nemzeti igazgatójának. Alföldi Róbert nem „üzenget” utódjának, megteszi azt helyette közönsége, amely szeretetével demonstrál.
– Az a művész, aki lepaktál a hatalommal, emberileg és művészileg is elbukik. A korszakzáró Mephisto rendezése üzenetértékű lehet az utódjának.
– Soha senkinek nem szoktam üzengetni, az utódomnak meg végképp nem. Már másfél évvel ezelőtt, a műsorterv készítésekor is lehetett sejteni, hogy a kulturális vezetésnek fontos, hogy politikailag hozzájuk közel álló emberek legyenek bizonyos pozíciókban. A Magyar Művészeti Akadémia jelen pillanatban kormányhatározattal a magyar kultúra vezető szervezete, elnökének nyilatkozata szerint pedig sokkal fontosabbak azok a művek, amelyek a nemzet megmaradása szempontjából jönnek létre, még ha közepesek is, mint azok a művek, amelyek kiemelkedőek, de ebből a szempontból nem olyan hasznosak. Biztos vagyok benne, hogy ilyen környezetben van arról mit beszélni, hogy egy művész vagy egy értelmiségi miként kényszerül személyes szuverenitásának és szabadságának feladására, vagy legalábbis az önkorlátozásra. A Mephisto-előadás szerintem semmi másról nem szól, mint azokról a picike lépésekről, amelyekről azt gondoljuk, hogy még megengedhetjük magunknak. Engem az érdekelt, hogy egy ember hogyan teszi meg ezeket a lépéseket, amelyekről azt gondolja, hogy még beleférnek. És ehhez képest hogyan találja magát egy idő után úgy, hogy a karja fent van, és azt kiabálja „Heil Hitler!”. Ezt nem a jelenlegi helyzetre mondom, hanem a Klaus Mann-regényre.
– Mégis a jelenünkbe kódolt kérdés, hogy hol húzódik az állampolgári engedelmesség és a szervilitás határa.
– Minél nagyobb káosz van a társadalomban, a színháznak annál inkább dolga, hogy élesen fogalmazzon, hogy felmutasson olyan történeteket, amelyekből lehet okulni, hogy lehetőség szerint ne történjen meg az életben az, amit a színpadon látni.
– Éppúgy feladata a színháznak, hogy az önvizsgálatban odáig juttassa a nézőt, hogy ráismerjen a saját árulásaira, léthazugságaira?
– Amióta színházat csinálok, de a Nemzetiben különösen, azt tartom a legfontosabbnak, hogy a színház tükröt tartson. Egy bonyolult társadalmi közegben ez még inkább fontos. És valóban az a cél, hogy a néző elgondolkozzon a saját életén. Reményeim szerint a Nemzeti minden egyes előadása szembesíti a nézőt a saját életével.
– Hendrik Höfgen szimbolikus figura, modern Faustként eladja a lelkét a nácizmus ördögének. Egy művész életében a lélekvesztés nagyobb kísértés, mint egy átlagember számára?
– Nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy az ember a gondolati és a belső szabadságát megőrizze. Attól szuverén, önálló, megismételhetetlen lény, hogy önállóan gondolkodik és látja a világot. Ha olyan helyzet alakul ki, hogy meghatározott rendszerekben kell vizsgáljam a saját gondolataimat, önmagamat, akkor már baj van. A Mephisto-előadás erről szól.
– Mindannyian picit kurvák vagyunk – fogalmazott Stohl András a szerep kapcsán. Mit gondol a magyar művészértelmiség prostituálódásáról?
– Vélten vagy valósan arra kényszerít minket a mai társadalmi és politikai közeg, hogy megpróbáljunk alkalmazkodni, dörgölődzni, helyezkedni, egyfélét gondolni, mert úgy véljük, az kifizetődőbb lesz. Rövid távon lehet, hogy igaza van azoknak, akik így élnek, hosszú távon biztosan nem. Én nem bírok olyan helyzetet elképzelni, hogy nekem bárki megmondja, mit kell gondolnom.
– Hozott értékrend, egészséges önértékelés kérdése, hogy nem adja el magát?
– Nem tudom másképp. Nem azért, mert bátor vagyok, harcos alkat, vagy ennyivel többnek gondolom magam másoknál, hanem, mert érdekel, amit csinálok. És abba nem fér bele, hogy mást is szem előtt tartsak, mint azt, hogy minél jobban végezzem a munkámat. Automatikusan nem jönnek be olyan szempontrendszerek, hogy arra koncentráljak, mit várnak el tőlem.
– Félni sem „hajlandó”?
– Mitől féljek? Az elmúlt öt év után már mi történhet velem? Fordítsuk meg a kérdést. Mit kellett volna csinálnom ahhoz, hogy ne én testesítsem meg a nemzetellenes színházi kultúrát? Azon kellett volna agyalnom, hogy mi tetszik a hatalomnak, hogy mit és hogyan mutassak be? Most tényleg arról beszélgetünk 2013-ban Magyarországon, hogy egy talán nem méltatlanul sikeres színházcsináló ember vajon fél-e azért, amit a világról gondol?
– Milyen érzés tükrözi a legjobban a lelkiállapotát?
– Düh van bennem, és ezt nem szeretem. Minden este olyan koncentráltan kapjuk a köszönetet, a szeretetet, az odafigyelést, ami lassan kibírhatatlan. Olyan érzelmi hőfokon élünk minden este itt a színházban. Azért vagyok dühös, mert ez egyszerűen el fog tűnni. Ennek ellenére azon dolgozom, hogy ebből az egészből azt vigyem el, amit sikerült elérnünk. Amit most megélek, csodálatos. Ami nekem megadatik, az nagyon kevés színházcsinálónak adatik meg.
– Viharos politikai ellenszélben kulthelyet, pezsgő szellemi központot csinált a Duna-parton. Az Alföldi-korszak máris a Nemzeti modern kori történetének kiemelt fejezete.
– Nem tudok okot arra, hogy miért ne lehetett volna folytatni. Miért kell a csúcson véget érnie, miközben benne van nagyon sok jó dolognak a lehetősége. Szó sincs arról, hogy egy állandó, a halálomig tartó Nemzeti Színház főigazgatói bérletet szerettem volna váltani. Nem hiszem, hogy tíz évnél hosszabb ideig lehet csinálni az igazgatást. Az ember elfárad, megunja, elveszíti a frissességét, a kíváncsiságát.
– Volt esély arra, hogy egy maroknyi csapattal tovább folytassák. Többek között az is felmerült Tarlósék részéről, hogy átveszi az Új Színházat.
– A főváros kulturális vezetésével tárgyaltam. Nem esély volt, hanem mindenféle ígérgetések. Aztán ezek mind eltűntek, elvesztek, abbamaradtak.
– Mit gondol, milyen lesz visszakerülni a korábbi „vérkeringésbe”: szinkron, kereskedelmi televízió, hazai és külföldi vendégrendezések, a közeljövőben két Szörényi–Bródy-mű, a Kőműves Kelemen és az István, a király?
– Már két éve szó van mindkét mű bemutatásáról, ami Szörényi és Bródy nyitottságát mutatja. Levente azt szokta mondani, a minőség érdekli, semmi más.
– Az István, a király ősbemutatója 1983-ban a rendszerváltás előszelének demonstratív eseménye volt. 2013-ban mire helyeződik a hangsúly?
– Leegyszerűsítve az István, a király története arról szól, hogy egy nemzet nagyon erősen el akar érni valamit, de nagyon másképp gondolkodik a közös célhoz vezető útról, ezért két részre oszlik, és megpróbálja az egyik fél kinyírni a másikat. A szomorú ebben az, hogy nem sokat változott a helyzet. Nagyon remélem, hogy egy olyan előadást sikerül összehozni, ami nem felülírja az elmúlt harminc évet, hanem azt beépítve tovább tudja gondolni, hogy egy ilyen, a nemzeti alapérzetünkről szóló mű hogyan tud kortárs színházként is működni.
– A magyarok identitástudat problémájának gyökereit is modellezi Koppány és István országának a szembenállása?
– Nekünk muszáj mindig mindent megtagadni. Megpróbálunk mindig mindent felülírni. Nagyon nehezen tudunk szembenézni azzal, akik vagyunk. És nagyon nehezen tudjuk vállalni azt, amit tettünk. Egyáltalán nem biztos, hogy Koppány ősi kultúrájának a teljes megsemmisítésével kellett volna rálépni a jövő felé mutató istváni kereszténység útjára. Képtelenek vagyunk szintézisre. Lehet látni Európában, hogy azok az országok, amelyek az elmúlt rendszerben hasonló vagy rosszabb helyzetben voltak, mint mi, de szembenéztek az elmúlt ötven évükkel, és mondjuk kinyitották az ügynökaktákat, valami módon békésebben élnek önmagukkal. Ezt tartom a legnagyobb problémának. Mindannyian hibázunk, nagyot, kicsit, fájdalmaink vannak, félelmeink vannak, de ha úgy teszünk, hogy ez nincs, és mindig valaki más tehet arról, hogy nálunk ez vagy az történt, nem tud tiszta helyzet létrejönni. Addig gyűlölik egymást az emberek, mert más pártra szavaznak.
– Megfordult a fejében, hogy itthagyja az országot?
– Persze, de hol élhetnék máshol? Nem tudok a világról beszélni, csak itt.
– Miben erősítette meg az elmúlt öt év?
– Abban, hogy az embernek önazonosnak kell lenni. Bármilyen körülmények közé és bármilyen látszólag problematikus helyzetbe kerül, muszáj azt mutatnia, amit gondol a világról, vállalva a tévedés, a konfliktusok kockázatát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!