Izgatottan érkeztem életem első árverésére. Csak reméltem, hogy nem én leszek a kakukktojás, akiről egyből kiszúrják, valójában semmi keresnivalója ott, ahol éppen van. Fél órával az aukció előtt szállingóztak az emberek, negyedéig sem telt még a tér, üres székek garmadája várta a licitálókat. Az érkezők életkora vegyes, de talán beszédes adat, hogy (engem is beleértve) alig tíz nő gyűlik össze. Hiába – gondolom –: férfias sport ez. Úgy tűnik, szinte mindenki ismer mindenkit. Vannak, akik nagyobb csoportokba tömörülnek, mások magányos farkasként vetik be magukat a széksorok közé. Gyanakodva méregetik a többieket. Van, aki laptoppal érkezik, más meg füles szatyorral. Elegáns öltönyös úr mögött néhány sorral kifakult piros pulóveres bácsi ül. Elképzelésem sincs, ki miért lehet itt. A könyv szerelmesei? Antik­váriusok? Inkognitóban rejtőző vásárlók megbízottai? Utólag majd ez tűnik valószínűnek, de soha sem fogom biztosan tudni, kinek az otthonát ékesítik a megszerzett kötetek. Csak számok vannak, előzetes regisztráció alapján.

A kezdés időpontjára megtelik a terem. Elhelyezkedem a sarokban, aztán – körülbelül 10 másodperc alatt – gazdára talál az első tétel, 180 ezer forintért. Alig térek magamhoz. Persze azt, hogy kié lett, nem láttam. Ez így marad a továbbiakban is, hacsak nem épp az előttem ülők közül licitál valaki, fogalmam sincs, hogy melyikük nyer. Teátrális jelenetekre számítottam, de csak kissé flegma mozdulatokat kapok. Pedig előttem egy hölgy rendületlenül licitál. De ha nála landol a kötet, csupán feljegyez valamit a füzetébe, hátán a kitörő boldogság egyetlen rezdülését sem tudom elcsípni. Kicsit olyan az egész, mint a póker. Néhányan csak az ujjukkal jeleznek. „Ugyan, ha már itt vagyok, teszek még 20 ezret erre a könyvre, de csak mert olyan a kedvem. Ja, hogy még magasabb lett? No, nem bánom, emelem a tétet. Rendben, megnyertem, kész. Jöhet a következő!” Hát ilyennek tűnik kívülről, ahogy elfolyik az a rengeteg pénz. Pazarló orgia, másodpercekbe tömörítve.

Korábban azt hittem, éjfélig ülünk majd a teremben, mire minden gazdára talál. Hát, nem. Egy-két tétel fél percig sincs porondon. Ha elbambulok egy kicsit, hirtelen máris 20 könyvvel tovább léptek, az aukciót vezető asszony keze csak úgy szálldos licitálóról licitálóra, sorolja az összegeket, aztán kiszámolja a győztest, mint a ringben. Van olyan is, aki el sem jött, csak telefonál. Mások helyett épp a moderátor jelenti be, vételi megbízása van, ő tartja helyettük a tétet. Repkednek a tízezrek, százezrek, néha milliók. Ahogy fogy a lista, többen is elmennek. A mellettem ülő úr viszont a 110. könyvnél kezd egy licitet. Én jobban izgulok, mint ő, büszkén pillantok rá, amikor győztes hadvezérként megnyeri a csatát. Kipipálja a tételt, megigazítja a szemüvegét. Csalódott vagyok. Eközben ismét ugrunk vagy öt kötetet, hamarosan jön az est sztárja, az első teljes magyar nyelvű Újtestamentum. Ezt az aukció személyzete épp úgy felmutatja, mint eddig minden más könyvet. 5 és fél millió forint, ennyi a kikiáltási ára. Amikor – nem egészen egy perc múlva – 10 millióért kel el, meghűl bennem a vér. 10 millió forint. Döbbenetes összeg, olyan, amit még ez a csöndes, hűvös közönség is elismerő morajjal jutalmaz.

A vásárlót természetesen nem látom, épp a terem másik felében lehet. A többi néhány tételt már viszonylagos érdektelenség övezi, kevesen maradunk.

A végén előrefurakszom, hogy megnézzem a csodakönyvet. Készségesen teszik elém, nem csak megnézhetem, de meg is érinthetem a 10 milliós Újtestamentumot. A segítő készségesen elmagyarázza, amit tudni kell róla, disznóbőr kötés (tapintása selymes), fatáblák, dohos, de vonzó illat. Kér­désemre elmondja, nem lehet előre kikalkulálni, mikor jelenik meg a piacon egy-egy ilyen ritkaság. Magángyűj­teményekből jönnek, többnyire oda is tartanak. Mire befejezzük a csevelyt, a terem nagyjából ki is ürül. Hogy kié lett a szenzáció, továbbra sem derül ki számomra. A latyakos estében mellettem egy úr gondosan becsomagolt nyomattal a hóna alatt indul a metró felé.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!