Ezt is megértük. Megjelent az első indonéz regény magyarul, a Geopen könyvkiadó gondozásában. A Végletek szigete egy csodálatos történetet mesél el Belitung szigetéről, és a kisiskolás Ikalról, aki társaival együtt mindennapos harcot folytatott azért, hogy tanulhasson. Andrea Hiratával, a világhírű könyv szerzőjével beszélgettünk.

 
Andrea Hirata (Kállai Márton felvétele)

– Indonéziában több mint ötmillió példány kelt el a Végletek szigetéből 2005-ös megjelenése óta. A könyvből televíziós sorozat is készült, filmadaptációja pedig minden idők legnézettebb mozija lett Indonéziában. Gondolta volna a könyv írása közben, hogy ekkora sikere lesz a regénynek?

– Nem, a legmerészebb álmaimban sem. Ráadásul eredetileg nem is a nagyközönségnek szántam a regényt, hanem a gyermekkori tanáromnak ajándékba. Bu Mus tizenöt évesen kezdte el a piciny, tízfős osztályunkat tanítani, és állandó harcot vívott azért, hogy ne zárják be a rozoga, pajtához hasonlító iskolánkat. 2005-ben megbetegedett, ekkor ültem le az asztalomhoz, és kezdtem lejegyezni az általános iskolai élményeimet. Aztán három hét múlva azon kaptam magam, hogy megírtam hatszáz oldalt. A kéziratot odaadtam a tanáromnak, barátaimnak, egykori iskolatársaimnak, aztán valaki elküldte egy kiadónak is. Most pedig itt ülök Budapesten, magával szemben, és interjút adok. A fene sem gondolta volna!

– A Végletek szigete az első magyarul megjelenő indonéz regény. Fordításakor nemcsak a nyelvet, hanem egy egész kultúrát kellett átültetni magyarra. Lehetséges ez egyáltalán?

– A Végletek szigetét 2005 óta huszonnégy nyelvre fordították le, és a tervek szerint összesen hetvennyolc országban fog megjelenni. Rettentő nehéz olyan embert találni, aki indonézről képes egy másik nyelvre átültetni a könyvet, és valóban, a legnagyobb gondot nem a szavak lefordítása okozza. A kulturális vonatkozások átültetése a legnehezebb. Úgy gondolom, a Geopen kiadó éppen azért figyelt fel a regényemre, mert látja, hogy az oktatás ügye és az emberi szellem univerzális, nyelvtől, kultúrától függetlenül. A Végletek szigete arról szól, hogy értékeljük az életet, és a rossz dolgok, a problémák helyett próbáljuk a jó végükön megfogni a dolgokat. A történet egyébként szomorú és tragikus, ám ha valaki elolvassa a könyvet, remélhetőleg tanul belőle, és szebbnek látja majd a körülötte elterülő világot. Legyen magyar, brit, német vagy éppen amerikai.

– Ön szerint mi ragadja majd meg a magyar olvasókat leginkább a könyvben?

– Ez a regény rendkívül egyszerű és tiszta. Nem kell benne magasröptű gondolatokat keresni, az olvasó egészen más élményekkel gazdagodhat. A könyv elkalauzolja egy szigetre, ami olyan pici, hogy még a térképek sem szokták jelölni. Aki a kezébe veszik a könyvet, egy számára eddig ismeretlen kultúrát fedezhet fel. Megismerhet egy újfajta szellemiséget, azt, hogy mit jelent elhivatott tanárnak, vagy éppen diáknak lenni, olyan emberek történetével találkozhat, akik komoly áldozatokat hoztak a tanulásért. Úgy látom, az európai, magyar diákoknak rengeteg lehetőségük van a tanulásra, ám nem képesek értékelni, hogy ilyen szerencsések. Indonéziában ezzel szemben rengeteg ember van, aki vért verejtékezve küzd azért, hogy minél több ember részesülhessen oktatásban, és rengeteg gyerek, akinek már az is nagy kihívás, hogy egyáltalán eljusson az iskolájába minden nap.

– Ösztöndíjas volt Nagy-Britanniában. Melyek ön szerint a legkiugróbb különbségek az indonéz és az európai oktatási rendszer között?

– Európában kiváló az oktatás színvonala, remek professzorokkal és egyetemekkel. Mégis, tanulmányaim legszebb emlékeit abban a rozoga tákolmányban szereztem Indonéziában. Abban az iskolában megértettem, hogy a tanulás valójában az élet ünneplése. Az, hogy milyen felnőttekké válunk, nagyrészt azon múlik, hogy milyen oktatásban részesültünk gyermekkorunkban. Emlékszem, a szüleim évente összesen egyetlen füzetet tudtak nekem venni, annyira szegények voltunk. A suliban sokszor nem volt kréta sem, a tanárunk egy elszáradt gallyal írta fel a porba, hogy mi a házi feladat. Mégis gyűlöltük a vasárnapokat, amikor nem mehettünk iskolába.

– Sokat jár haza a szülőfalujába?

– Időm nagy részét a szülőfalumban töltöm, ahol én magam is tanítok tizenkilenc szegény családból származó, hányattatott sorsú kisgyereket.

– Sikerült valamit megismernie a magyar kultúrából itt tartózkodása alatt?

– Igen, tegnap egész éjszaka magyar népzenét hallgattam a rádióban. Tervezem is, hogy veszek pár CD-t. Nagyon szeretem Zilahy Pétert is, akinek a műveit indonézre is lefordították, és igencsak népszerű író nálunk. De rajongok Esterházy Péter műveiért is.

– Miről ír legközelebb?

– A sok utazással, amely a könyvem népszerűsítésével jár, számos impulzus ér, rengeteg ötlet merül fel bennem nap mint nap. Ma például a budapesti földalatti történetéről hallottam érdekességeket, talán írok majd egy novellát, amit az itteni látogatásom ihletett. Számtalan ötletem van, de arra próbálok fókuszálni, hogy kidolgozzam a saját, önálló stílusomat. Sokszor kérdezik tőlem: Andrea, hogyan kell olyan könyvet írni, mint a Végletek szigete? Bárcsak tudnám! Annyit kell még tanulnom, és olyan messze vagyok a nagy kedvenceim szintjétől!

Címkék: Interjú, kultúra, irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!