Magyarországon ma polgárháború van. Még nem dörögnek a fegyverek, még csak „hideg” ez a polgárháború, de aligha várható, hogy nemzeti tragédia nélkül elcsituljon, véget érjen.
A ma regnáló kormányzó erő nem polgári, hanem polgárháborús. Polgárháborúba taszajtotta Magyarországot, oda löki a Kárpát-medence magyarságát, afelé kényszeríti a szomszédos népeket, miközben – csak úgy, en passant – harcba bocsátkozik egész Európával is.
Mint minden háború, ez is több fronton dúl: politikai, gazdasági, kulturális kampfok teszik lehetetlenné mifelénk a normális, civil, építő munkát, polgári életet.
Érdekes mellékhadszíntere e háborúnak a szobrok, monumentek, emléktáblák ádáz és ravasz csetepatéja.
A szobor nem fecseg. A szobor jelez. A szoborral olyas dolgokat is el lehet mondani, mondatni, amit szavakkal még nem ajánlatos, vagy nem lehet.
Életem előző szakában egy olyan településen éltem, amelynek főterét Géza fejedelem lovas szobra ékesítette és ékesíti ma is. Annak idején volt némi purparlé a szobor körül, de aztán megszokta mindenki, persze, mert a szobroknak ez is sajátossága: megszokhatók. Ki volt Géza? A fejedelem, aki felismerte a történelmi szükség kényszerítő erejét, de – szemben fiával – nem élte azt át; lelke mélyén pogány maradt. Aki neki állít szobrot, az ezt üzeni: tisztelem az egyházat, járok én templomba, persze, de lelkem mélyén táltosokban bízó pogány maradtam, szittya, keleti lovas fajzat. És mit tesz isten! Pár évvel később a polgármester, ki a szobrot emelte, az erdő mélyén kápolnát épített – csak éppen pogányat; egyetlen egyház sem volt hajlandó fölszentelni azt.
Hosszasan lehet sorolni az elmúlt húsz év szobrainak üzenetét: kezdve a csendőrség rehabilitálásától, az antiszemitizmushoz való szoktatáson keresztül a kertben álló Szálasi-mellszoborig.
Tanulságos a budai Turul esete: két évig állhatott törvénytelenül és háborítatlanul; és a regnáló hatalomnak nem volt sem ereje, sem mersze a törvénynek érvényt szerezni. A Turullal az akkori ellenzék, a mai kormányoldal üzent: mi – ha kell – a fizikai erőszak pártja is vagyunk. Egyébként ma is szobroznak az azóta törvényesített karmok tövében fekete gúnyás „turulőrök”.
De a cigánygyilkosságok áldozatainak emlékművet emelni nem engedett a helyi hivatalosság.
A szoborháború jól rávilágít a polgári oldal – szocialisták, liberálisok – gyöngeségére, gyávaságára is. Egy évtizeden át koszorúzták minden évben a 298-as parcellába cinikus módon becsempészett háborús bűnösök, gyermekgyilkosok állami díszsírhelyét. Az első Prohászka Ottokár utcák bizony szocialista polgármesterek regnálása idején kereszteltettek el. A Károlyi-szobor „szocialista őrzése” pedig burleszkfilmbe volt való.
Reájuk nem számíthat épeszű.
Kulturált, gondolkodó, európai és elszánt magyarok tömege híján a szoborháború, az is, vesztésre áll.
Két év múlva nemcsak Prohászka ücsörög majd a Lehel téren, de lesz szobra Teleki Pálnak, Bárdossynak és Imrédynek is – aminthogy nem lesz Karácsony Benőnek vagy Szerb Antalnak, példának okáért, hiába voltak nagy írók és erdélyiek, Erdély-kötődésűek ők is.
Mindegy. Már mindegy. Ennek az országnak most annyi lesz.
A jobboldal két évtizede mételyezi és uszítja, a bal két évtizede altatja és butítja a magyarságot. Mára a gyümölcs beérett.
Valahol valami pince mélyén, sufniban, lyukban tán készülődik már az Új Magyarország. De mire az onnan előkecmereg, lépni sem lehet a sok száz, sok ezer Horthy-szobortól.
És akkor majd azokkal mi lesz?
A többiről: szegénységről, cigányságról, kórházról, iskoláról, szellemi műhelyről, külhoni tekintélyről nem is beszélve.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!