Élt a Balaton-parti faluban egy férfi, akit mindenki Pikasszónak hívott. Ez az ember úgy tudott festeni, ahogy senki más. Olyan ecsetkezelése volt, hogy szinte zenélt a festék a keze alatt. Bármit lefestett. Nem volt olyan igény, amit ne tudott volna kielégíteni.
Pikasszóról az a hír járta, hogy amikor dolgozik, nem szabad egyedül hagyni vele az asszonyt, mert ennek az embernek a csuklómozgása a legkeményebb fából faragott szemérmű asszonyt is könnyen elbolondítja. Ha meg csak egy hangyányit is kikapós, Pikasszó ellen nincs orvosság.
Pikasszónak a festés csak a hobbija volt, a valódi foglalkozása: helikopteres pilóta. Rendszerint a szúnyogokat irtotta a Balaton-parti falvakban. A szúnyogirtás idénymunka – szerencsére –, Pikasszónak így hát bőven maradt ideje, hogy a hobbijának éljen.
Lefestett ő kőkerítést, vasrácsot, horganyzott lemezt, dolgozott üvegen, mázolt háztetőt, de mindnél jobban szerette biofestékkel kencézni az UV-sugárzás égette fát.
Az egész festéshistória is innen indult.
Leszedte otthon a kerítésléceket, és az utcán fölállított bakra fektetve kenegette őket. Csakhamar rájött, hogy annak idején nem valami nemes fából rakták föl a kerítését, annyi repedés, csomó és ismeretlen okból létrejött horzsolás volt rajta, hogy nem lehetett csak úgy balra-jobbra ecsetelve lefesteni.
Pikasszó az első félórában kidolgozta az örvénylő festés elvét, amellyel a nehezen kenhető helyekre is eljuttatta a festéket.
Akik messziről látták, azt mondták, ez az ember táncol. Két éve hagyta el a felesége, és most, tessék, csak begolyózott, az asszony helyett az ecsettel táncol az utcán.
Pikasszó délután kivitte az utcára a rádiót, és free dzsesszre kente a deszkákat. Zenével már egyértelmű volt a tánc.
A kerítés két nap múlva olyan szép lett, mintha kolbászból lenne. Fénylett, csillogott, élt az a fa, valósággal azt várta az ember, hogy másnapra lombokat növeszt.
Az első szomszéd egy hét múlva csöngetett be. Elvégez ő otthon minden munkát, de ilyet nem tudna. Megfizeti az árát, csak kenje le az ő léceit is. Ezzel aztán elindult Pikasszó a festőkarrier csodálatos útján.
Egyszer még kiállítást is rendeztek neki az interneten az általa lefestett kerítésekről, házfalakról, nyílászárókról készült fotókból. Hívták, hogy virtuálisan nyissa meg a kiállítást, de az utolsó pillanatban visszamondta, mert szerinte a kerítés lényege az, hogy van.
Festékillatban és ecsetnyelek között telt Pikasszó élete, de a nevét mégsem a kerítésfestésért kapta. Az egyik tavasz sok esőt hozott, úszott a láp, a mocsár, néhol még azok a területek is víz alá kerültek, ahol a tavaszi búzának kellett volna szárba szökni. És az ilyen esős idő kivált kedvezett a szúnyoglárvák kifejlődésének.
Pikasszó aznap, mikor megkapta a telefont, hogy az esti órákban kezdődik a szúnyogirtás, nagy tételben szállított piros biofestéket egy osztrák cégtől. Már nem volt ideje otthon lepakolni, ezért a festékeket bevitte a raktárépületbe.
Aznap háromszor szállt föl. Ezekben az órákban már nem nagyon jártak az utcán. Mikor teljesítette a területet, leszállt a géppel az udvaron, és bement a raktárba. Nem találta a festékes ballont. A többiek már rég otthon tévéztek, és a portás is csak a karjait tárogatta, nem tudott semmit.
Hazagurult a kocsival, rosszat sejtett. Kipakolta vacsorához a kolbászt, a vajat és a kenyeret, de nem tudott enni. Fölkapta a sapkáját, és elindult bejárni azt a területet, amit aznap lepermetezett.
Sötét volt az utcákon, de az jól látszott a neonok fényénél is, hogy piros a járda, piros az út, piros az éjszakára kint hagyott autók teteje.
És piros a száradni kirakott fehérnemű.
Pikasszó azóta nem tudja lemosni magáról ezt a nevet. Még hígítóval sem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!