Külföldön nem most jó magyarnak lenni, szabadfoglalkozású írónak viszont az itthonlét nehéz.
- Az olvasói elvárások sohasem befolyásolták.
- Garaczi Lászlóval beszélgettünk, aki egy gazdag, nyugodt város írója még fél évig.

 
Garaczi László - Fotó: Kállai Márton

– Jól tudom, hogy egy kastélyban lakik Grazban?

– Enyhe túlzás. Az épület a város közepén, a folyóparton magasodó Schlossberg oldalában áll. A 200 éves Cerrini-kastély megmaradt szárnyát 1995-ben kifejezetten egy kulturális intézmény létrehozása céljából újították föl. Három lakást alakítottak ki benne, ezekben látnak vendégül rövidebb-hosszabb időre ösztöndíjas alkotókat.

– Ahogy önt is, aki immár fél éve a város írója. Mit kap még a nem mindennapi lakhatás mellé?

– Az ösztöndíj részét képezi egy 1000 eurós havi apanázs is.

– S mit kell tennie cserébe?

– Hivatalosan semmit, de már a szeptemberi beköltözés előtt jelezték, hogy szeretnék, ha szoros kapcsolatot alakítanék ki a város kulturális életének szereplőivel. Ilyen aktívan korábban sehol nem próbáltak bevonni egy város életébe, sokféle programon illik részt vennem, elvárják. Megérkezésemtől fogva kapom a meghívásokat, fölkéréseket, hol színházi produkciókban való részvételre, hol felolvasásokra, protokolláris eseményekre invitálnak.

– Most bizonyára sokan fölszisszennek, de jó dolga van egy szabadfoglalkozású írónak. Tényleg így van? Soha nem bánta meg, hogy ezt az életpályát választotta?

– Már kezdő íróként eldöntöttem, hogy ha lehet, mindent ennek rendelek alá. Nem tudtam elképzelni, hogy nyolc óra munka után a szabadidőmben foglalkozzak írással, ami pedig a legjobban vonzott. Ezzel persze vállaltam az állandó létbizonytalanságot, az elmúlt 30 év ennek jegyében telt – vannak nehezebb és könnyebb időszakok. Amikor adódik egy ilyen ösztöndíj, az ember egy évre föllélegezhetne, de hát ketten vagyunk (Garaczi László felesége, Nagy Ildikó Noémi szintén író – a szerk.), ez nem olyan sok pénz, nemigen lehet félretenni. Ha a nyár végén hazajövünk, a korábbiakhoz hasonlóan nem lesz semmi biztos jövedelmünk. Bizonytalan életforma, kevesen választják az írást főfoglalkozásként, meg is értem őket. Sokáig tb-t sem fizettem, nyugdíjam se lesz, de nem akarok panaszkodni. Bizonyos dolgokat beáldoztam az írásért, de egyáltalán nem bántam meg, azzal foglalkozom, ami érdekel.

– Graz egyáltalán nincs messze Budapesttől, kulturálisan nagyobb a távolság?

– Ez egy 250 ezer lakosú, monarchiabeli emlékeket idéző, katolikus város, gazdag és régi tradíciókra visszavezethető kultúrával. Mindenki ismeri a városa történelmét, kötődik hozzá, itt éltek az őseik, talán ettől is, valami laza biztonságérzet jellemzi az embereket. Nyugodtabb, odafigyelőbb, kényelmesebb, joviálisabb a légkör, kevesebb idegeskedéssel. Ha az embereknek van pénze, nem kell félteniük az állásukat, a jövőjüket, a családjukat, ha viszonylagos létbiztonságban élnek, valamiképpen jobb fejek lesznek, legalábbis ez a látszat. A kulturális eseményeket pergőn, profin vezényelik le, sokan járnak színházba, könyvbemutatókra, galériákba, múzeumokban – pezsgő kultúra jellemzi a várost. Ezzel persze korántsem azt mondom, hogy jobb produkciók jönnek létre itt, mint Budapesten.

– Nehéz lesz odahagynia majd a nyugodtság városát?

– Ha felajánlanák, hogy éljek itt, gondban lennék. Kellemes, szerethető város, de lehet, hogy nem teljesen az én világom. Más az élet ritmusa, jó megmártózni benne, de nem erre vagyok szocializálódva. Folyamatosan figyelem a hazai eseményeket, elég sokat hazajárok…

– Ennek ellenére mi az, ami hiányzik otthonról?

– Lehet, hogy tévedek, de mintha lenne azért itt valami nehezen beazonosítható kulturális „belterjesség”, amit a rockzenén keresztül példáznék. Sok helyen jártam, de talán ez az első olyan város, ahol fél év alatt egyetlen ismert zenekar nem lépett fel. Sok koncert van, de a föllépő előadókról soha nem hallottam. X. Y. – Das Legend áll a plakáton – és teljesen ismeretlen számomra a das Legend. Fél év alatt egyetlen számunkra ismert zenekar lépett fel Grazban, a Tankcsapda.

– El is ment a koncertjükre?

– Persze, kíváncsi voltam, hogy egy ilyen helyzetben hogy teljesítenek. Kis helyen, kevesebb néző előtt zenéltek, de odatették magukat, jó koncert volt.

– Magyarok is voltak a nézőtéren önökön kívül?

– A 150 fős közönség kizárólag magyarokból állt. Grazban hivatalosan 3-4000 magyar él, de az utcán minden tizedik szó magyar, szóval valószínűleg ennél is többen.

– Bizonyára nagy az ingázás, ahogy látom a Facebook-oldalán, tüntetni ön is hazajár…

– Azért tüntetni külön nem megyek haza, de ha otthon vagyok és olyan a helyzet, akkor igen, elmegyek.

– S megosztják odakint a magyarok a hazai tüntetések élményeit?

– Amennyire látom, különböző kulturális környezetből érkező emigráns csoportok vannak Grazban, és mintha vigyáznának rá, hogy a politika ne szűrődjön be az itteni életükbe, kerülik a konfliktust, vagyis ezeket a témákat nemigen feszegetik. Amikor különféle európai városokban társtüntetéseket szerveztek a hazaiak mellé, próbáltam puhatolózni, hogy lenne-e ilyesmire készség, úgy tűnt, hogy nemigen.

– Az osztrákok érdeklődőbbek?

– Igen, ha kiderül, hogy magyar vagyok, legtöbbször a politikáról kérdeznek. Nem értik, mi történik Magyarországon. Vagy ha igen, nem túl pozitív színben látják, ami nálunk folyik. Nem feltétlenül ezek azok a pillanatok, amikor jó magyarnak lenni, magyarázkodni.

– Önnek, liberálisként, már miért kellene?

– Mert valamiképpen az van a kérdések mögött, hogy miként jutottunk ide, miért hagytuk és hagyjuk.

– És mit mond erre?

– Hogy tulajdonképpen egy rosszul kormányzó, tehetségtelen baloldal generálta ezt a helyzetet, ők engedték szabadjára azt a szellemet, ami most hatalmon van, és ők azok, akik ellenzékként ennek a hatalomnak jelenleg is díszletéül szolgálnak. Nyilván beszélek a szélsőjobbról és a civil kezdeményezésekről is.

– És azt sejti, milyen szellemi-kulturális közegbe fog érkezni az új regénye, amelynek megírására tulajdonképpen kiutazott?

– Nem tudom, de különösebben nem is érdekel. Ennek a könyvnek más az időszerkezete, mint a korábbiaknak, nagyobb időt fog át és költőibb prózának tűnik, mint az előzők. Úgymond általános emberi kérdésekkel foglalkozik: felnövés, az idő múlása, az ember néhány alapsztorija, emlékezés stb. Bár lesz benne egy kvázi történelmi, társadalmi kérdésekre összpontosító szekvencia, de nem ez a fő csapásirány. Ha aktuálisabbat, sztorisabbat, regényesebbet írnék, lehet, hogy több érdeklődőt vonzana, de szerintem ez engem különösebben soha nem befolyásolt.

– Kisebb lenne az érdeklődés, dacára, hogy az emberek egyre-másra elfordulnak a politikától?

– Lehet, hogy elfordulnak a politikától, kérdés, mi felé? Bár én inkább azt látom, hogy a politika lassan mindent maga alá gyűr, a teljes közéletet, a kultúrát, a magánéletet, a tudományt, a sportot, de ez egy más kérdés. Az idő természete, a rock and roll, hogy ki vagyok, hogy ki a másik – lehet, hogy ezek pimf témák a politikához képest, de engem jobban izgatnak. Boldog leszek a szokásos pár ezer olvasómmal.

25 ország 71 jelöltjéből választották ki egy évre Graz város írójául, amely cím a tanácsülések protokolláris vezetőjét illette a középkorban. Előtte egy magyar író nyerte el a posztot: Zilahy Péter 2008-ban.

 

Garaczi László
• (Budapest, 1956) 1982 óta szabadfoglalkozású író, drámaíró, költő, műfordító, forgatókönyvíró.
Kultikus tiszteletnek örvendő regényei (Egy lemúr vallomásai sorozat):
Mintha élnél (1995);
Pompásan buszozunk! (1998);
Arc és hátraarc (2010).
2014. szeptember 15-től egy évig „a város írója” cím birtokosa Grazban.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!