Délelőtt 10-kor még úgy tekintettünk Budapest I. kerületére, mint a főváros egyik legtisztességesebb környékére. Délben, amikor megpillantottuk a nagy folyót, már mindenkire gyanakodtunk, aki szembejött.

A Dísz térről indul a csoport, jól nevelten állunk be a libasorba, miután kikupálódunk a tér rémségeinek történetéből. Az egykori vesztőhely (most szobor és fák teszik hangulatossá) megalapozza a hangulatot. Felrémlik Hunyadi kivégzése, a negyedszer is lesújtó bakó. Aztán a történetek a hóhérdinasztiák nehéz sorsáról, akik társadalmon kívüliként csak egymás között házasodhattak, és nehéz mesterségük attribútuma, a bárd, ami apáról fiúra szállt. Mintha kezdene elsötétedni a hangulat, pedig tűz a nap, talán mégsem olyan vidám és fennkölt hely ez a Vár. Csak néhány lépést teszünk, hogy egy hátborzongató gyilkosság helyszínét megtekintsük – pedig ez csak a Batthyány-palota, ezerszer láttuk már. Az emeleten ovi, a belső udvaron katonás rendbe szedett növények. Mégis ez az utolsó országbíró, Majláth György halálának színhelye. Beleborzongunk a történetbe.

Az eset tálalása felér egy Agatha Christie-regény rövidített verziójával, van térkép, megtudjuk, milyen bűnjelek maradtak a gyilkosok után, hogyan tálalta a korabeli sajtó az esetet, milyen pózban feküdt a hulla, aki életében korának egyik legfontosabb politikai alakja volt, az ágy mellett. Végül kiderül természetesen az is, kik voltak a gyilkosok, hogyan kapták el őket, és hogy csinált belőlük az utca népe már-már nemzeti (betyár)hőst. Mehetünk is tovább. Nem kell kilométereket gyalogolni a következő bűnügyi helyszínig, ahol egészen más típusú bűnténybe – egész pontosan egy hasadt személyiségű ember és egy ártatlan kislány rémtörténetébe – keveredünk. És messze még a túra vége, addig a teljes bűnözői repertoárt megismerjük.

Nem szeretnék lelőni egyetlen nagyobb poént sem, nem mondom meg, ki a gyilkos, sem azt, hogy hogyan csaltak a hamiskártyások a Budai Vigadóban. A tucatnyi történet, kedves (vagy éppen rettenetes) anekdota közül egyet kiragadni szinte lehetetlen. Bűnözők életrajza, anatómiája, motivációja és antropológiája bontakozik ki előttünk évszázadok bűvköréből. Néha levegőt sem mer venni senki, az elhagyatott domboldalon kéjgyilkosság, a kietlen sikátorban, az utcasarkon hamiskártyás banda fogad – legnagyobb büszkeségemre nem vesztek az „itt a piros, hol a piros” játékban –, megismerjük a tipikus pesti jasszok nyelvét (érdemes néha belelapozni az 1917-es Pesti jassz-szótárba, rengeteg mai szavunk a Városligetben bandázó csibészektől ered), igazi, hamisítatlan sipista hamiskártyás fortélyokat tanulunk (ezentúl vizes bottal vízjelölöm meg a kártyákat a vasárnapi blattverés előtt).

Mindezt belengi a századelő romantikája, borzongással fűszerezve, a Vigadóból már úgy jövünk ki, mint akik pengők garmadáját vesztették el egyetlen éjszaka alatt, így indulunk a Duna felé. Ahol még megtudjuk, mi mindent (bűnjelet, hullát, önmagukat) „veszejtettek el” a bűnös lelkek, talán soha többé nem tudok majd úgy sétálni arrafelé, hogy ne járjon a fejemben a bőröndben még mindig a víz fenekén nyugvó emberi fej, vagy a kazettába rejtett, s meg nem talált százezer forint.

A túra vezetőjével még elméleti vitát folytatok Thaisz Elek (az első pesti főkapitány, a prostituáltak kegyeltje és védelmezője) bűnösségéről, majd véget ér a túra, ami ismét bebizonyította, hogy Budapest – csakúgy, mint minden város – teli van olyan történetekkel, amelyek mellett napról napra gyanútlanul elmegyünk, pedig érdemes őket megismerni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!