Immár tizenhatodik alkalommal rendezték meg a hétvégén Szegeden a Nemzetközi Tiszai Halfesztivált. Több mint százhúsz versenyző passzírozott a Tisza-parton: mi a zsűrivel tartottunk, hogy megtudjuk, melyik halászlé a jó.

 
Csak a homogén a jó!

Ízlik? – kérdezi alig fenyegetően a szemmel láthatóan ittas ember, akinek fogból keveset, tetoválásból viszont mértéken felül juttatott a sors. – Azért készítettük, hogy az ilyen halszerető emberek kényes ízlését kielégítsük – teszi hozzá olyan behízelgő hangon, amelynek hallatán minden jóérzésű ember futóra fogná. – Sajnos, én nem szeretem a halat – mondja még a zsűrinek, melyet egy tengerészkapitány ruhájába bújtatott, minden tekintetben cápavadászt formázó szakács vezet határozottan. A szegedi halászléfesztivál versenyén járunk, a három zsűriből az egyiket követjük nyomon, amelynek a feladata, hogy – miután halászlé esetében kiütésről nagyon ritkán lehet szó – pontozással hirdessen majd győztest a százhúsz versenyző között.

– A sikeres halászlé illata kellemes – olvassa fel a zsűri vezetője egy csak nekem, csak most előrántott, szépen kinyomtatott lapról az idézetet. – Színe pirosból narancssárgába hajló gyönyörű átmenet. Levének teste van, mely bársonyosan egységes, homogén. A felhasznált minőségi nyersanyagok tökéletes aránya és kezelése alkotja az ízek jellegzetes fenségességét, a kulináris élményt. A benne feladott halak nemesek, filézettek, húsuk ízletes és rugalmas, a koronát mindezekre a frissen befőzött belsőségek, a tájegység meghatározta betétek teszik fel – zárja az idézetet, és tisztességgel hozzáfűzi: – Ezt Forschner Rudolf mondta.

Negyed óra is eltelik, mire rájövök, hogy a cápavadász maga Forschner Rudolf. A mester nem mindig elégedett, ami azért is érthető, mert az ő leírásának megfelelő tiszai halászlét még a Tisza túlpartján, a rakparton felsorakozott vendéglátósoknál sem igen látni: a lé teteje jellemzően piros, a többi meg narancssárga. Ez hiba. Ahogy az is, ha a hagyma nem főtt szét, vagy passzírozás által nem tűnt el, esetleg a hal darabokra töredezett.

– Azt tessék számításba venni, hogy ezek itt mind amatőrök – protestál egy, a kritikák által kissé lesújtott versenyző a szegedi környezetgazdálkodási cég sátránál. Mire Forschner Rudolf önérzetesen közli, hogy amatőrök is állhatnak elő tökéleteshez közelítő halászlével, van is erre példa, tehát érdemes a kritikákat figyelembe véve fejlődni.

A szegedi halászlé lényege, hogy először a csontos- szálkás húsból, hagymából, paprikából alaplevet készítenek, szétpasszírozzák, azután ebbe gyorsan belefőzik a filézett húst. Ez elsősorban vendéglős találmány, miután a hallal az úri közönségnek régen az a baja, hogy szálkás, sőt feje és farka is van. A tiszai – valamint rokona, a balatoni – halászlé kiküszöböli ezeket a gondokat, mondhatni, teljesen felhasználóbarát élményt nyújt. A Herman Ottó Horgászegyesület versenyzője, Vetró Péter például kilencven kiló halat készített négy bográcsban, ami már önmagában szép teljesítmény: ilyen mennyiségnél bárki megértené, ha a szakács a kevésbé munkás halászléről híres Bajára emigrálna, de a szegedi versenyzőket nem ilyen fából faragták.

– Hát persze, hogy tudja, mi a csíkmákszűrő – torkollja le egy fürdőgatyára vetkezett úriember a feleségét, aki botor módon Forschner Rudolfot akarta a témában oktatni. Így sajnos mi, laikusok is szegényebbek leszünk ezzel az információval, pusztán az derül ki, hogy a csíkmákszűrővel passzírozott halászlé pontosan megfelel a zsűri elvárásainak, csak a húst kellett volna jobban megsózni főzés előtt. Ezzel az aligtudással intünk búcsút Forschner Rudolfnak… Mindenesetre jegyezzük meg: ha olyan halászlét kapunk valahol, aminek a leve nem homogén, nyugodtan küldjük vissza.

Címkék: gasztronómia, Riport

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!