George Clooney május 6-án töltötte be az ötvenet. Kevesen tudják (ő viszont élénken emlékszik), hogy filmszínészi karrierjét a soha be nem fejezett Grizzly forgatásán kezdte Budapesten 1983-ban. A Vészhelyzetben lett sztár, stúdiófilmekben lett világsztár, de saját finanszírozású független filmjeiben lett Oscar-díjas művész. Tíz év és legalább ennyi film kapcsán számtalan interjú készült vele, ezekből válogattam össze egy „képzelt interjút” az ötvenéves George Clooneyval. Minden kérdés és válasz elhangzott már az elmúlt évtized Clooney-interjúiban, még ha így együtt most először kerülnek is egymás mellé.

– Lehetett volna politikai újságíró, mint az apja, vagy énekes, mint a nagynénje, Rosemary Clooney. Miért lett színész?

– Mert beleszerettem Spencer Tracybe és abba, hogy a filmjei nemcsak feszegetik a fontos társadalmi kérdéseket, hanem előre is lökik a változásokat. Nem vagyok ortodox gondolkodó. Azért rúgtak ki a katolikus suliból, mert azt írtam a dolgozatomban, hogy maga Jézus kérte meg Júdást, a legjobb barátját, hogy árulja el. Mindig voltak kétségeim vallási dolgokban, de sosem bíráltam senkit nyilvánosan, mert mindenki higgyen abban, ami átsegíti az élet bajain.

– Mondja ezt ön, akinek nem jöhetett volna össze simábban!

– Na azért nem egészen. Mikor összevesztem annak a bizonyos tv-show-nak a producerével és kiszálltam a sorozatból, akkora pert kaptam a nyakamba, hogy azt hittem, örökre fújtak a karrieremnek. És mégis fellélegeztem, mert kiszabadultam arról a kényszerpályáról, ahol a dollár dirigál, nem a minőség. Megértem, hogy sok kolléga gyáva meglépni, mert a gázsi lebeg a szeme előtt, de én úgy voltam vele, muszáj meghúzni a vonalat, ha valami értelmeset akarok csinálni ebben az életben. És ahogy múltak az évek, egyre könnyebben tudtam kimondani, hogy csak a forgatókönyv és a téma érdekel, meg az, hogy ki a rendező. Tizenkét percenként kapok nagy filmajánlatokat, de szívesebben dolgozom minimumgázsiért olyan filmben, ami mond valamit. Nehogy már a Batman és Robin legyen életem nagy teljesítménye!

– És hogy érzi, jól alakul az arány?

– El se hiszi, mekkora megkönnyebbülés, hogy eljutottam az életemnek és a pályámnak abba a szakaszába, mikor végre nem azon az alapon ítélnek meg, hogy itt ez a szépfiú. Iszonyúan élvezem, hogy beleöregedtem a karakterszerepekbe. Bár egy darabig zavart, hogy Brad Pitt csak két évvel fiatalabb és sokkal fiatalabbnak látszik. Igazolva látom magam, hogy idejében váltottam. Képzelje, ha most itt állnék, mint kikopott hősszerelmes, akit le kell cserélni, mert ősz a barkója és ráncos a homloka! Mit kezdenék magammal? Szakállt növesztenék? Vagy behalnék?

– Nem haragszik, ha summázom, hogy látja önt a világ női fele? Vonzó, sármos, okos, de mielőtt megkérné a kezedet, odébb áll.

– Tudja, mikor 19 éves koromban láttam egy negyvenévest, ahogy a szelet csapja egy fiatal csajnak, az volt az első gondolatom, hogy ez baromi gáz. Aztán rájöttem, hogy mégse akkora gáz. Még akkor se, ha most kiröhögnek azért, ami csak egy huszonévesnek áll jól. Nőtlen vagyok, belefér. A házasságról meg azt gondolom, hogy annak való, aki családot akar. Kipróbáltam, nem ment, nincs értelme kísérletezni.

– Nehezen viseli el az erős nőket?

– Miért, van másféle nő is a mai világban? De nem akarom kikerülni a választ. Nehezen, de belerázódtam, mert köztük nőttem fel. Megszoktam és élvezem magam körül az erős nőket, nyilván ezért jövök ki olyan jól Hillary Clintonnal és Oprah Winfreyvel, akikhez szoros barátság és tisztelet fűz. De legjobban azokat a nőket tisztelem, akiket a kutya se ismer. Azokat a huszonéves csajokat, akik Csádban, Darfurban dolgoznak a nemzetközi menekültügyi bizottság színeiben, a semmi kellős közepén, tök védtelenül, halálos veszélyben. Nincs körülöttük egy férfi se felhúzott Kalasnyikovval, hogy megvédje őket a nemi erőszaktól, a támadásoktól, a váratlan rajtaütéstől. Saját szememmel láttam, mikor az egyik ilyen csitri előkerült egy héttel azután, hogy túszul ejtették. Arcizma se rándult, viszont én meg az apámmal majdnem elbőgtük magunkat.

– A legtöbb hollywoodi művész csöndes demokrata, de ön civilben is, művészként is minden interjúban hangot ad a politikai meggyőződésének. Miért tartja ezt olyan fontosnak?

– Mert ha választani kéne, hogy szabad ország vagy szabad sajtó, gondolkodás nélkül a szabad sajtót választanám. Sztálin okosan csinálta, minden ellenzéki újságírót kinyírt, mert tudta, hogy csak a szabad sajtó képes megdönteni a totális diktatúrát. A sajtónak akkora ereje van, hogy mikor Walter Cronkite, a legmegbízhatóbb amerikai véleményformáló azzal jött haza Vietnamból, hogy ezt a háborút nem tudjuk megnyerni, Johnson azt mondta, nem indul a következő elnökválasztáson, mert ha Cronkite-ot nem tudja maga mögött, a szavazókat is elvesztette.

– Politikai karrierre nem fáj a foga?

– Ahhoz túl sokat csajoztam, buliztam és füveztem.

– Hollywoodban mindenki „a barátom”. Mennyire lát át ezeken a súlytalan embereken?

– Megveszem őket kilóra, ha szükségem van rájuk. Persze! A cégtársammal Grant Heslovval még alig ismertük egymást, mikor levettem egy százasra, hogy megcsináltassam a fotóimat ’82-ben. Azóta se adtam meg, de a legjobb haverom. A barátság egyetlen mércéje az idő. Mikor szalad a szekér, az egész város a barátod. De hogy kire számíthatsz, csak akkor tudod meg, ha szar van a palacsintában.

– Mi volt a legjobb tanács, amit Hollywoodban kapott?

– A nagynéném, Rosemary Clooney énekesnő és az apám, aki tévés műsorvezető volt, egybehangzóan arra nógatott, ne várd ki, hogy hetvenévesen azon sírjál, amit elmulasztottál. Ugorj fejest, még akkor is, ha esetleg elszúrod, de legalább megpróbáltad.

Los Angeles, 2011. május

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!