Számos természeti népnél, ha valaki a gyógyítóhoz fordul segítségért, mert csüggedt, vagy elvesztette kapcsolatát Istennel, a gyógyító a következő kérdést teszi fel: Mióta nem táncolsz? Mióta nem énekelsz?
Nos, ha tőlem kérdezne ilyet gyógyító vagy bárki, meglepődne a válaszon. Én ugyanis minden nap táncolok. Pedig nem vagyok táncos, és a kenyerem javát is megettem már. Közben még énekelgetek is. Nem is vagyok csüggedt, az Istennel, vagy nevezzük őt bárkinek, meg azóta csak még szorosabb a kapcsolatom.
Nem akármilyen táncot járok ám… Tangózom! Argentin tangót, itt, Budapesten, Európa kellős közepén, ahol – ki gondolná – a hét minden napján van valahol milonga, azaz tangós rendezvény, ahol táncolhat boldog-boldogtalan.
Pár éve kezdődött, a Duna-parton sétáltam, magamba fordulva, nagy csalódás ért. Egy földszinti ablak mellett haladtam el, és benézve az volt az érzésem, időgépbe kerültem, amely visszaröpített a hetvenes évekbe, valami vállalati klubdélutánra. A félhomályban párok, összetapadva valami fura, idejét múlt táncot táncoltak, olyan zenére, amilyet fekete-fehér filmekben hallottam.
Helyben megpecsételődött a sorsom. Két év múlva Buenos Airesben ért a december, tudni akartam, hogy tangóznak ott, ahonnan a nevét kapta ez a különleges tánc, amit az utazást megelőző két évben, komoly erőfeszítéssel, a kezdő szintre sikerült fejlesztenem. Buenos Airesben aztán… na, ott nagyon más az élet. Bizonyos szempontból persze hasonló, mint nálunk, magas az infláció és a munkanélküliség, és még a város is hasonlít Budapesthez, nem véletlenül forgatták nálunk az Evita egyes részeit. Na de az emberek életkedve, a férfiak és a nők egymáshoz való viszonya, az nem olyan, mint nálunk! Tán a tangó? De arrafelé valahogy működnek még az eredeti szerepek: a férfi vezet, a nő követ.
De nem Argentínáról akartam mesélni, hiszen mi sem természetesebb annál, hogy Argentínában az argentinok argentin tangót táncolnak… Még akkor is, ha a tangó nem is onnan, hanem Uruguayból származik. Hanem arról, milyen különös, hogy Budapesten három-négyszáz ember rendszeresen argentin tangót táncol, olyan megszállottan, hogy aki kívülről nézi őket, nem érti az egészet. Mi a jó abban, hogy olykor egymás számára vadidegen emberek, homlokukat szorosan a másikéhoz nyomva, összetapadva, egy nehezen megtanulható lépéskombinációt ismételgetnek unos-untalan? Miért nem táncolnak magyar népi táncot, vagy – na jó – salsát, keringőt, ha már annyira táncolhatnékjuk van?
– A tangó olyan, mint a szerelem. Séta ölelésben, a férfi a keret, a nő a kép maga – így foglalja össze a tánc lényegét Budai László, aki a legelsők egyike volt a magyarországi tangós közösségben. Úgy döntött, meghonosítja itthon is a tangót, és jobb híján videofelvételekről leste el a legelső mozdulatokat. – Hittem abban, hogy a szenvedély határoktól független érzés. És igazam lett.
Így kezdődött, valamikor kilencven környékén, eleinte csak hetente egy estén, ma pedig ott tartunk, hogy bizonyos napokon egymással vetélkednek a milongák. Tangómaratonokat, -fesztiválokat szerveznek a hazai szervezők, a Danubiandóra, amely minden évben nyár végén kerül megrendezésre, a világ különböző pontjairól érkeznek táncosok és tanárok, ami amúgy a hétköznapokon sem ritka. Ha új arc tűnik fel, az itthoniak sugdolózni kezdenek:
– Tudod, honnan jött? Hú, olasz, akkor nagyon tud táncolni!
Ha pedig argentin érkezik – főleg férfiak jönnek –, a lányok izgatottam sétálgatnak körülötte tíz-tizenkét centis tűsarkaikon, mert a cipő szinte fétis a tangóban. Ezüst, arany, csillogó-villogó Hamupipőke-cipők siklanak a parketten, a férfi lábszárára, olykor dereka köré fonódva, miközben a combok csókot váltanak, ahogy Eszenyi Enikő tangós darabjában is teszik. Bizony-bizony, a tangó erotikus tánc. És intim. Meg szerelmetes. Nem is tánc, inkább meditáció, drog, szenvedély!
Na és felkérés! Itt olyan nincs, hogy „jössz táncolni?”. A tangóban a felkérés cabaceoval, szemezéssel történik. Argentínában a hagyományos milongákon a nők és a férfiak külön ülnek, szemben egymással, a terem két sarkában. Onnan megy a szemezés. Ha egymásra talál két tekintet, a férfi biccent a fejével a távolból, ami azt jelenti: „jössz?”. A nő vagy visszabiccent, vagy óvatosan elnéz, mintha nem vette volna észre a kérdést. Nincs megalázás, kettejükön kívül senki nem látja, ha valaki kosarat kap. Persze megvan ennek is a hátulütője. Bólintottam már vissza boldogan olyan milonguerónak, aki nem is engem, hanem a mögöttem ülő nőt kérte fel…
Itthon ebből a hagyományból a szemezés honosodott meg. „Jössz?” – biccent a férfi, a nő pedig megy! Mit megy? Repül!
Uramisten! Micsoda pillanat, amikor a táncospár elkapja azt a bizonyos „tangóérzést”, amelyet mindannyian kergetünk! A nő lehunyt pillái elől eltűnik a külvilág, a terem homályos, hullámzó lüktetéssé válik, és nincs senki más, csak a férfi és a nő. A férfi erős, tudja, mit akar, a nő pedig átadja magát, mert bízik a férfiben… A mi életünk itt annyira másról szól.
Aztán vége a milongának, a vendégsereg hazamegy, éli tovább megszokott életét, de másnap első dolga megnézni, hol lehet este tangózni. Budapesten minden este lehet valahol. Vidéken is egyre több helyen, a tanárok boldogan mennek tanfolyamot tartani, bár egyelőre úgy fest, főleg nők érdeklődnek iránta. Pedig uraim, ha tudnák, hogy a legjelentéktelenebb férfi is mennyire felértékelődik, ha megtanul tangózni! Akire az utcán amúgy rá se nézne a nő, azt a táncteremben sóhajtozva követi tekintetével, ah, ha velem is táncolnál… Mondom, még a jelentéktelennel is. Abba bele se merek gondolni, uram, mi vár akkor önre!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!