Mindenki emlékszik gyerekkora egyes számú játékára. Arra a macira, babára, ami fontos volt számunkra, bármikor megölelhettük, megnyugtatott, és amit magunkkal vittünk, ha költöztünk vagy nyaralni mentünk. Idegen környezetben is biztonságot adott, a családot jelentette. Vannak gyerekek, akiknek pótolni is kénytelen – nekik tervezett hordozható meghittséget Kovács Bori.
A frissen végzett fiatal ipari formatervező úgy döntött, hogy nem dizájnerszéket vagy legújabb generációs okostelefont akar tervezni, hanem állami gondozott gyerekeknek segíteni.
Még az elején le kell szögeznünk, Bori nem pályamódosító, nem nyergelt át szociális munkásnak, hanem egyszerűen jobban érdekli azoknak a problémáknak a megoldása, amelyek hátrányos helyzetű közösségek életét tehetik jobbá. Felfogása nem különbözik drága dizájnercuccokat tervező kollégáitól, ő is azt tekinti legfőbb feladatának, hogy újradefiniálja a formákat és újraértelmezze a régi sémákat. „Mint tervező felvértezve érzed magadat arra, hogy a változtatások embere legyél” – mondja, miközben lassan rávezet, számára a változás a világban tapasztalható szenvedések csökkentését jelenti. Ő ilyen világmegváltó típus, bár ezt biztos kikérné magának.
Mindig is részt vett segítő akciókban, de a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) találkozott először a társadalmilag hasznos tervezés fogalmával. Oszlopos tagja a MOME EcoLab-nek, az egyetem fenntartható fejlődést kutató csoportjának, ahol olyan projektekben vehetett részt, mint a veszprémi, a médiából csak Pokoli toronyként ismert munkásszállóból átalakított lakópanel reményvesztett, szegény közösségének rehabilitása. Itt megtapasztalta testközelből, hogy azért, mert valaki szegény, vagy segélyekből él, az nem azt jelenti, hogy haszontalan. Szerinte elképesztő mennyiségű kihasználatlan energia, tenni akarás van ezekben az emberekben, amit kis segítséggel akár az életkörülményeik ugrásszerű javítására is lehetne használni. Így egyszerű, olcsó, újrafelhasználható anyagokból elkészíthető bútorokat, konyhákat és hozzá tartozó összerakási útmutatókat terveztek, hogy élhetőbbé tegyék a ház életét.
Sajnos a projekt egyelőre nem valósult meg támogató hiányában, de az EcoLab-es munka Bori pályáját is meghatározta.
A kudarc ugyan kedvét szeghette volna, de egy féléves ösztöndíj keretében azt is átélhette Dániában, hogy megfelelő hozzáállással, milyen könnyen megvalósulhatnak a tervek. „Dániát én csak Legolandnek szoktam hívni, mert a dánok még a legbonyolultabb projektet is képesek »összelegózni«. Ez nekem is sokat segített, hogy elhiggyem, az ötletek megvalósíthatóak” – mondja.
Az egyetem végéhez közeledve a szakdolgozati témát keresve megfordult Bódvalenkén majd végül a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ) Alföldi utcai befogadóotthonában kötött ki, ahol állami gondozásba került gyerekekkel kezdett el ismerkedni. Valósággal letaglózta az, amit ott tapasztalt. „Képzeljük el azt a helyzetet – mondja –, amikor egy nagyon magányosnak tűnő négyéves kisfiú a távolból meghall néhány ismerős dallamot, azonnal megmerevedik, átváltozik, valami nagyon mély boldogság és nyugalom ül ki az arcára. Teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy valamelyik szülője hallgatta ezt a zenét, az a néhány taktus ott és akkor betölt valamiféle hiányt, a fiúnak hirtelen múltja lesz, tudja magát valahonnan származtatni.”
Mi lesz ezekkel a gyerekekkel? Hogyan alakít majd ki bensőséges kapcsolatokat, ha nincs kihez odabújni kicsiként? A senkivel sem beszélő icipici kétéves kislány, hogyan fog megtanulni beszélni? – Borira hirtelen ilyen és ehhez hasonló kérdések szakadtak rá. Mint tárgytervezőt pedig az kezdte érdekelni, hogyan lehet olyan játékot fejleszteni, amelyek segítenek a szocializációban, az érzelmi világ gazdagításában vagy a kapcsolatok teremtésében.
Mert a tárgyak fontosak – nem is gondolnánk, mennyire. A befogadó otthon az első állomás minden gyermek számára, akit ki kell emelni a családjából, innen mehet tovább nevelő szülőhöz, lakásotthonba vagy, ha az otthoni helyzet rendeződött, esetleg haza. Itt mindössze hat hetet tölthetnek el a kicsik, és meg van szabva, mennyi személyes tárgyat, ruhát hozhatnak magukkal. Nagyon rövid idő alatt, nagyon sok helyen megfordulnak, elvesznek az állandó pontok az életükből, ők maguk is elvesznek. Így válik érthetővé a fontossága egy-egy játéknak vagy személyes tárgynak. „Az egyik kislány, hajléktalan anyukájától kapott egy borzasztóan koszos játéktöredéket. Fa építőkocka lehetett, a kislány a kezébe vette, majd napokig egy pillanatra sem engedte el, még csak meg sem lehetett mosni, annyira ragaszkodott hozzá” – mesél tapasztalatairól a fiatal formatervező.
Bori lassan rájött, hogy kellene valami, amit vihetnek magukkal a gyerekek a befogadó otthonból a nevelő szülőkhöz és tovább, ami folytonosságot, otthonosságot csempészhetne a drasztikus változások közé és ellenére. Eleinte nem is tudta megfogalmazni, hogy mi lenne ez, mert nem táska, nem bőrönd, hanem egyszerűen a gyerekek cókmókja. Mikor ezt elmesélte a befogadó otthonban az egyik óvó néninek, ő csak annyit reagált: „Kirázott a hideg, ez annyira jó lenne.”
Aztán az ötlet tovább fejlődött, és megszületett a Cókmók koncepciója, egy olyan multifunkcionális hátizsáké, amiben van egy takaró az első része pedig egy lecipzározható kispárna. A Cókmók átalakítható kisszekrénnyé, felakasztható a falon futó csövekre, vagy a szék háttámlájára, a takaróval és a párnával együtt pedig teljesen idegen helyen is kialakíthatja vele a saját megszokott környezetét a gyermek. „A párnát át lehet ölelni, de bele is lehet rúgni, ha dühös vagy, a szekrényben pedig elfér az összes kincsed” – mondja Bori.
Sok egyetemista ideáig eljutva biztosan hátradőlt volna, hiszen Bori rálelt egy nagyon fontos problémára. Ötös, sőt kitűnő szakdolgozat. De ő továbbment. Hogyan lesz a Cókmók gyártható? Hogyan lesz rá pénz? Az érezte, hogy a pályázati rendszerek esetlegessége miatt a támogatások nem jelenthetnek megnyugtató válasz ezekre a kérdésekre. A megoldásra végül a Cseppkő Gyerekotthonban megtapasztalt nehézségek ébresztették rá. A Cseppkőben már nagyobbacska gyerekekkel találkozhatott, akik éppen készültek kilépni a nagybetűs életbe, de odakint valójában senkit sem ismertek. A gondolat, hogy mindenféle segítség nélkül kell boldogulniuk a világban az állami gondozott fiataloknak, miután kikerülnek a rendszerből, Borit végül ráébresztette, hogy semmilyen támogatás vagy eszköz önmagában nem ér semmit, ha nincsenek odakint olyan barátok, ismerősök, akik segíthetnének, ha baj van. És ez adta az ötletet a finanszírozhatóság kérdésére is. Ezek a táskák ugyanis csak párban megvásárolhatók, a célközönség pedig hétköznapi családok, és szerencsés helyzetben lévő gyerekek. Ha magadnak veszel, rögtön egy állami gondozott gyerek számára is megvásárolsz egy Cókmókot. A szlogen: „aki adja, kapja”. A táskák csak együtt átvehetők, és ki tudja: lehet, hogy egy csodálatos barátság kezdetét jelenti majd a Cókmók?
Bori tervei megvalósítására már talált is befektetőt, reméljük fél év múlva találkozhatunk az első Cókmókokkal az utcákon.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!