Van az úgy, hogy az ember kinyitja a hűtő ajtaját, és Alice Csodaországába lép be. Nagyjából így éreztük magunkat, amikor megláttuk, miről is szól valójában a II. Egyetemi Kidobós Kupa.

  <h1>Kőkemény sport (Kállai Márton felvétele)</h1>-
  <h1>Így néz ki egy taktikai megbeszélés... (Kállai Márton felvétele)</h1>-
  <h1>... és így a győzelmi mámor. (Kállai Márton felvétele)</h1>-

Kőkemény sport (Kállai Márton felvétele)

- – Kép 1/3

Nincs olyan, akinek el kellene magyarázni, miről is szól a kidobós. Az általános iskolai nagyszünetekben vélhetőleg hetente legalább egy ablak betörik valahol az országban, így sok elnéző mosolyt kaptunk, amikor elmeséltük ismerőseinknek, hogy kedd délután ellátogatunk a kidobós bajnokságra. Valójában azért mentünk, hogy a „legtöbben egyszerre kidobósozás” rekordkísérletét megnézzük. Ahogy beléptünk a terembe, mintha átléptünk volna egy másik dimenzióba. Pomponlányok? Bemelegítés? Mezbe bújtatott sportolók? Eredménykijelzők a falon, és bíró, síppal a szájában a felfestett pálya szélén? Szabványlabda? Nem egészen voltunk biztosak abban, hogy jó helyen járunk…

Az egyetemek csapatai nem magukban utaztak fel a fővárosba, a budaörsi Sportmaxba, a budapestiek mellett Nyíregyháza, Debrecen, Eger, Veszprém, Pécs és Győr is képviseltette magát a nagy megmérettetésen. A lelkesedés, a buzdító rigmusok elsöprő hangorkánja, a transzparens-lobogtatás intenzitása és a dekoratív elemként a mininél is rövidebb szoknyákba préselt pomponlányok megadták az alaphangulatot. Látva a lelkesedést, azért kezdtük érezni: itt bizony vérre megy a játék.

Tulajdonképpen mégis vicces, ahogy szinte már felnőtt, egyetemista éveiket taposó, nemritkán erőteljesen kigyúrt fiúk (lányokat sajna, nem láttunk a csapatokban, ebből is látszik talán, hogy nem babra megy a játék) rohangálnak fejvesztve a labda elől – tény, hogy nem egy kifejezett észjátékról van szó. Ettől függetlenül a közönség soraiban jó néhány szakértője ült a játéknak, így jutottunk néhány igazán építő jellegű beszólás birtokába: „Ezt miért nem cserélik le? Egyáltalán nincs labdaérzékenysége!” „Futni tud, dobni nem.” „Jó lenne kitalálni valamit, mert így ki fognak kapni.” És ne aggódjon senki, rendes sporteseményhez híven nyomdafestéket nyomokban sem tűrő kifejezések is röpködtek szép számmal. Az összecsapások levezénylése egyszerű: kétszer nyolc perce van a csapatoknak, hogy kidobják egymást. Innentől igazán nincs mit magyarázni, a cél egyszerű, alig néhány szabály van, amit be kell tartani. Kívülről nehéz megállapítani, van-e taktika vagy nincs, de az biztos, hogy hatalmas a harc. Fejre dobni ugyan tilos – de kivédhetetlen, egy-egy megpörgetett labda erejétől mi magunk valószínűleg holtan rogytunk volna össze, de a fiúk kemények voltak. Igaz, néha elröpült egy szemüveg, máskor meghúzódott egy boka. A csapatok mindent megtettek a győzelemért, gyakran kifejezetten akrobatikusan kerülték ki a feléjük tartó labdát és néha csaltak is. Bizony, megesik ez is, szemtanúi voltunk nem egy esetnek, amikor a jól láthatóan kidobott fiúk ártatlan ministránsfiúi tekintettel tettek úgy, mintha el sem találta volna őket a labda, és folytatták a játékot. És az elmaradhatatlan reklamálás! Azt hinné az ember, hogy kevés vitás eset lehet. Elég nagyot tévedtünk, sőt, időnként komolyan aggódtunk, nehogy letépje valaki a bíró fejét. Komoly dolgok ezek: az alapvonalon túlról visszadobott labdáért folyó harc, a másik elől vagy szabálytalanul, vagy jogosan elhalászott labda, a túl sokáig nem dobó ellenfél… A Cokeball II. Egyetemi Kidobós Kupáját végül a Sajtos Pogácsa elnevezésű csapat vihette haza Nyíregyházára. Nem kis dolog ez, a bajnokságon összesen 185 csapat indult, így kijelenthető: az ország hetedik legnagyobb városában a leglabdaérzékenyebbek a fiúk.

Ja, és amiért jöttünk: igen, sikerült beállítani a hazai rekordot. Volt olyan része az eseménynek, amikor tényleg csaknem kétszázan kidobósoztak egyszerre. Bennünk pedig feltámadt a nosztalgikus érzés: kellene keresni egy pöttyös labdát, és kivonulni vele a szabadba. Csak mostantól nem játszani, hanem sportolni mennénk, ha felöltenénk a kidobósozós cipőnket.

„Jó móka volt”

Éreztük, hogy ez a kidobós egy kicsit más, mint amit az iskolában játszottunk. De hogy egyetemisták ennyire komolyan vegyék, arra nem számítottunk. A végül harmadik helyezést elért veszprémi Mit nem értesz?! 2.0 csapatának egyik tagjával, Molnár Ádámmal beszélgettünk arról, mitől lehetnek ennyire lelkesek a fiatalok, ha kidobósról van szó. Csapatuk kétségkívül a legszórakoztatóbb, legszínesebb játékot hozta a bajnokságba, mez helyett jelmezben játszottak, a labda elől szaltóval ugrottak el, bevonuló zenéjüknél hatásosabbat bokszgálán sem lehet hallani – hatalmas szurkolótáboruk legnagyobb örömére.

– Szerinted mennyire tekinthető „komoly” sportnak a kidobós?

– Elsőre rávágnám, hogy dehogy sport, csak bohóckodás... De belegondolva: miért is ne? Labdajáték, nyitott a taktikai lehetőségekre, ügyesség és csapatmunka kell hozzá, és abszolút közönségbarát. Talán a kicsi tér és a kevesebb játékos miatt nehezebb elhinni, hogy komoly dologról van szó, mint például a foci esetében, de amúgy sok más sporthoz hasonlóan bőven ad teret a variálásra, még ha ez kívülről sokszor kapkodásnak is tűnik.

– Egész pontosan mik a bajnokságon játszott kidobós szabályai?

– Legfeljebb 10 főből állhat a csapat. Nálunk ez úgy néz ki, hogy van egy edzőnk, és 5+1 emberünk a pályán. A plusz egy a partizán, aki hátul kezd, és csak ha mindenki mást kidobtak már, akkor jön előre, két élettel. Van még két cserejátékosunk is, akik bármikor behozhatóak, jelzés nélkül. A játék két félidőből áll, amik körülbelül 10 percesek, ez alatt az idő alatt annyi meccs megy le, amennyi sikerül, attól függően, mennyire pörög a játék. Az edző kétszer kérhet időt, ilyenkor viszont nem komoly taktikai megbeszélésekre kell gondolni, csak szusszanunk egyet, ha nagyon kifulladunk. A meccs sípszóra indul, a legelső menetben a két labda (merthogy ennyi van a pályán egyszerre) a felező vonalon van, azért be kell futni. Ha megvan, akkor máris passzolni kell, addig viszont, amíg ez meg nem történik, nem lehet kidobni azt, akinél a labda van. A többi menetben már a saját térfél közepére kell befutni a labdáért, ilyenkor már bárkit ki lehet dobni, ezért gyorsnak kell lenni és ügyesnek. Fejre dobni nem ér, máshová viszont nagyon is. Ha kidobnak, de elkapod a labdát, akkor játékban maradhatsz, ha a kezedben lévő labdával véded ki a dobást, akkor is. Aki a hátsó részen van, az nem léphet ki az elrepülő labdáért, aki a saját játékterén áll, az 5 másodpercre elhagyhatja a pályát, ilyenkor nem lehet kidobni. A másik térfelére átlépni nem lehet, de átnyúlni szerencsére igen. Ja, és a bíró szava szent állítólag, de azért ezt sem kell kézpénznek venni…

– Ti miért döntöttetek úgy, hogy elindultok a bajnokságon?

– Tavaly megkeresett minket az egyik szervező, hogy örülne, ha mi is jelentkeznénk, mert jó lenne, ha csinálnánk a bált… Amúgy is szeretünk együtt lenni, és tipikusan azok az emberek vagyunk, akik szeretnek szórakozni és szórakoztatni, emellett hajlandóak vagyunk megmozdulni, ha szükséges. Így nem kellett sokáig könyörögni. Pont egy buliban voltunk a csapat nagy részével, és azonnal megbeszéltük, hogy nélkülünk egy ilyen buli nem indulhat el. Aztán a meccsek várakozásokon felül sikerültek, gyakorlatilag egy pillanat alatt a döntően találtuk magunkat, ahol ugyan kikaptunk, de a körülbelül 200 fős közönség egyhangú támogatása meggyőzött minket arról, hogy idén sem hagyhatjuk ki a kidobós bajnokságot. Épp ezért elindultunk újra úgy, hogy lesz ami lesz, szórakoztatni akarunk, és egy óriásit bohóckodni, élvezni az egészet, azt hogy együtt lehetünk.

– Mennyire kell egy kidobós bajnokságra előzetesen felkészülni?

– Áh... A csapat már megvolt, innentől csak a mentális tréningre koncentráltunk. Azt előre megbeszéltük, hogy higgadtak maradunk akkor is, ha a többi csapat megpróbál összeroppantani minket, nem reklamálunk, ha nem muszáj és együttműködünk a bíróval is, akármit ítél. A taktikai megbeszélés annyiból állt, hogy eldöntöttük, mindig megvárjuk, amíg mindkét labda nálunk van, és csak akkor indítjuk el az offenzívát. A többi már jött magától. Ismerjük és tiszteljük egymást a csapaton belül, figyeltük a többieket, alkalmazkodtunk a játékukhoz, különben meg élveztük az egészet.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó játékos legyen?

– Kell hozzá egy fizikum, mert azért hajtás van, és bizony hajlongani, esni-kelni, dobni-futni kell. A labdaérzék is nagy előny. Aztán kell egy ösztönző hozzáállás, némi alázattal és higgadtsággal megfűszerezve, és leginkább csapatszellem és elhatározás. Volt, hogy szinte a biztos kikapásból fordítottunk meg meccseket azáltal, hogy vettünk egy nagy levegőt lehiggadtunk, fókuszáltunk, és eldöntöttük, hogy csak azért is megcsináljuk. Azt viszont nem tudjuk, hogy hogyan, csak úgy összejött… Amikor jobban ment a játék, akkor pedig igyekeztünk a lehető legjobban érezni magunkat. A lényeg a csapaton belüli összhang.

– Most már mutasd be ezt a híres csapatot. Hogyan kerültetek össze?

– Összefújta a szemetet a szél. Persze a legnemesebb értelemben… A Mit nem értesz?! 2.0-ról, mint csapatról annyit érdemes elmondani, hogy egy törzshelyeken összeverődött alkotni vágyó baráti társaság, akik benne vannak minden jóban. Vagy megszervezik. Vegyes a társaság, mérnök, menedzser, bölcsész, infós – elég sokfélék vagyunk. Van egy hivatásos rapperünk is, Tibes, akiből vegyészmérnök lesz néhány nap múlva. Jómagam mérnök informatikus polihisztor kocka vagyok, az egyetem mellett egy fejlesztő céget igazgatok, és természetgyógyász akarok lenni. Amikor ráérek, világmegváltó ötleteken töröm a fejem, vagy a 25. VEN Diákrektor jelöltje vagyok, csakúgy, mint Ács Józsi és Szegi Balázs barátaim, akik szintén a csapat oszlopos tagjai.

– És mennyire vagytok sportosak? Azért az is fontos…

– Van, aki kosarazott néhány évig, van, aki focizott, vagy amerikai focizott, és va, aki most is kosáredző. Én jégkorongoztam és karatéztam az úszás mellett. Többnyire mindenki csinált valamit korábban is, ami fontos, mert a fizikai fittség igen nagy előny.

– Akkor beszéljünk a csapat „holdudvaráról” is. A szurkolóitok fergeteges hangulatot csináltak a meccseken.

– Amikor elindultunk Budapestre a döntő napján, 54-en volt szerencsénk felszállni a buszra. Volt 8 Cheerleaderünk is, akik mellesleg az MKB Veszprém hivatalos csibéi. Voltunk még mi nyolcan, a többiek pedig, akik kitöltötték a maradék helyeket: csodálatos támogatóink, barátok, barátnők, rendezkedők – szinte mindenki, aki az egyetemi életünk mozgató rugója, és aktív tagja. Imádjuk őket, és hálásak vagyunk nekik, hogy eljöttek, és felrobbantották velünk, értünk a csarnokot. Az edzőnkről egyébként annyit érdemes tudni, hogy az egyik törzshelyünk tulaja, de tulajdonképpen bandatag. „Pépi mesternek” hívjuk, de ő inkább a lelkesítés, és a show kedvéért jött velünk.

– Volt is miért, kétségkívül ti voltatok a legviccesebb csapat!

– Ahogy mondtam, a játékunk azért ilyen, mert szórakoztatni akarunk, és közben szórakozni. Szerintem ez a leginkább közös mindannyiunkban. Nem szeretjük a kőkemény, izomszagú srácokat, sokkal inkább tiszteljük a tehetséget és kreatív játékot, mint az erőszakot. Így külön öröm, hogy sikerült megmutatnunk, hogy így, ésszel és humorral is lehet ezt a sportot űzni.

– Tervezitek a jövőben is, hogy indultok kidobós bajnokságon?

– Biztosan! Igaz, lassan mindannyian végzünk az egyetemen, de ez az egész bajnokság az osztálykirándulás szerű buszúttal és mindennel együtt számunkra maga volt a csoda. Piros betűs ünnep. Így ha módunk van rá, szerintem a jövőben még előkerülünk…

– Ha nem versenyszerűen játszotok, akkor is kidobósoztok?

– Nem. A selejtezőn és a döntőn kívül nem játszottunk egyetlen meccset sem. Bár beszéltünk róla, hogy jó lenne máskor is kipróbálni, mert jó móka, de mind pörgős emberek vagyunk, gyakorlatilag sosincs semmire időnk. A bajnokságokra edzeni pedig elvből nem is akartunk. Hallottunk több olyan csapatról, akik megtették, és igazán komolyan vették a dolgot, de mi nem így gondolkodtunk. Nekünk ez móka.

– Mire emlékszel a legszívesebben a bajnokságból?

– Néha voltak igazi „szupertámadásaink” amiket még a Pokémonos és Dragon Ball-os időkből örökölhettünk… Megesett, hogy amikor nyerésre álltunk, akkor megcsináltunk egy-egy egymás hátára állós, „piramisos” formációt, egyetlen dobás erejéig, persze a közönség kedvéért. Ami nagyon jól esett, az az, hogy a rendezőknek írtunk utólag egy levelet, amiben megköszöntük, hogy részt vehettünk a bajnokságon, ők pedig cserébe megírták, hogy mi voltunk a kedvenceik, és őszintén gratuláltak. Kell ennél több? Hát persze, a közönség, a szurkolók. Értük tényleg megérte játszani, mert fantasztikusak voltak! Szóval életünk egyik legjobb napja volt, az biztos.

 

Címkék: Riport, sport

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!