'Felnőttem, mire befejeztem' - Totth Benedekkel beszélgettünk Holtverseny című regényéről

– Köszönettel kell kezdenem ezt az interjút. Ugyanis miután megjelent a könyved, rengetegen gratuláltak – nekem. Kérdeztem is, mit írtam, mire mondták, hogy regényt, a címe: Holtodiglan. Azt feleltem, azt Gillian Flynn írta. Akkor Holtomiglan, de az meg Árpa Attiláé; s szóba került még Spiró György Feleségversenye is. A végén kiderült, hogy a Holtverseny című regényedről van szó. Cserébe ígérem, ha megjelenik az én regényem, igyekszem legalább ilyen jót írni, viszont ne csodálkozz, ha majd téged is felhívnak néhányan.

– Megígérem, én is átadom a gratulációkat. Amúgy kérdezik is, hogy a Totth a művésznevem-e, de több generáció óta így írjuk.

– Téged fordítóként ismert meg a világ. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy mindig is fordító maradsz. Nos, a Holtverseny után ez már nem lehetséges.

– Azt hiszem, sok mindent újra kell gondolnom. Ha a könyvesboltban valaki megnézi az impresszumban a fordítót, az nagy valószínűséggel szakmabeli. Mások általában csak akkor figyelnek erre, ha rossz a fordítás. Ez egy komoly szakma, és küzdelmes, kemény munka. A fordítók elég furcsa figurák: sokfélék persze, de általában szeretnek a szöveg mögé rejtőzni.

– Te is ilyen vagy?

– Sosem vonzott a nyilvánosság. Igaz, eddig nem is nagyon kellett vállalnom nyilvános szerepléseket. Fordítóként tíz év alatt két könyvbemutatón vettem részt, de tíznél több érdeklődő egyiken sem volt. Most azt is meg kell szoknom, hogy írónak mondanak, miközben magam sem tudok íróként tekinteni magamra. Talán az ötödik regény után menni fog. Viszont a műfordításba eléggé belefáradtam.

– Miért kezdted el?

– Mindig is szerettem szövegekkel dolgozni. Az egyetemen angol szakra jártam, faltam az angol nyelvű irodalmat. Egyszer az egyik barátom megkérdezte, volna-e kedvem elolvasni egy könyvet, és véleményt mondani róla. Elolvastam, tetszett, és jeleztem, hogy szívesen le is fordítanám. Akkor úgy éreztem, csak ezzel akarok foglalkozni. Rengeteg kiadót megkerestem az egykönyves portfóliómmal, és két helyről válaszoltak is: az egyik az Agave volt, tőlük aztán munkát is kaptam. Cormac McCarthyval már a Magvető révén „találkoztam”. Bart Istvántól vettem át a stafétát. Először Az út című regényén dolgoztam. Kegyetlen, letaglózó történet, de szerintem az Átkelés a szerző legmegrázóbb műve.

– Ilyenkor kedvet kap az ember ahhoz, hogy megírja a saját regényét?

– Nálam ez párhuzamos történet volt. Főállásban fordítottam, szabadidőmben írtam. A Holtverseny elejét sokszor átdolgoztam, éveken át kínlódtam a szöveggel. Nem tetszett, amit írtam, nem találtam meg a hangot, aztán egyszer csak mégis elkaptam a fonalat. De így is tíz évig tartott, mire sikerült befejeznem. Nagyon megszenvedtem vele. S bár jó mestereim voltak – az írók, akiket fordítottam –, azt nem tudtam, mit kíván egy regény az írójától.

– És mit kíván?

– Nem szoktam előre eltervezni minden részletet, hogy aztán hideg fejjel belevágjak a könyv megírásába. A Holtversenyhez sem végeztem előtanulmányokat. És fordítóként is mindig beleengedtem magam a történetbe, a szövegbe. Azt viszont nem tudtam, hogy az írás ennyire be tudja szippantani és meg tudja gyötörni az embert.

– Belecsöppentél a kortárs irodalom közepébe. Milyen a mély vízben?

– Nagyon jól érzem magam. Sokan megkerestek a könyv megjelenése után, hogy gratuláljanak. Nemcsak a fiatal pályatársak, hanem az idősebb generációból is páran. Nagyon jólesett ez a fogadtatás. Főleg, hogy nem számítottam semmire.

– Mennyiben saját élményű a regény?

– Évekig úsztam versenyszerűen, de ezen kívül kevés önéletrajzi elem került a könyvbe. Persze keverednek a dolgok, de a regény nem rólam szól, ahogyan azt esetleg a névtelen elbeszélő alapján feltételeznék.

– Nyilván, mert az olvasó keresi a valóságpontokat, a témaválasztásod pedig komoly társadalomkritika a fiatalok szemszögéből. Sőt többen még egy kaposvári kamaszgyilkosság elemeit is felfedezni vélik benne.

– Az a tragédia meg sem történt, amikor a regényt elkezdtem írni. Nem ez az eset inspirált. Csak szerettem volna egy regényt írni kallódó kamaszokról.

– Te kallódtál?

– Egész normális gyerekkorom volt. A rengeteg edzés miatt sosem unatkoztunk. Mindig történt valami. Edzőtáborok, suli, a hétvégén versenyek.

– Akkor a hőseid gyerekkora miért ilyen kegyetlen?

– Miközben regényeket fordítottam és a Holtversenyt írtam, úgy éltem, mint egy remete. A külvilág hírei tovább rezonálnak olyankor az emberben, jobban megviseli, hogy mennyi borzalom veszi körül. És nem igazán tudja kibeszélni, feldolgozni ezeket. Talán így tudtam kiírni magamból mindet.

– A regény egy cserbenhagyásos gázolással indul. A társadalom mennyire hagyja cserben a mai fiatalokat?

– A regénnyel az volt a tervem, hogy a saját világukban mutassam meg a kamaszokat. Tudatosan törekedtem arra, hogy felnőttkarakterek ne nagyon szerepeljenek. Szándékosan túlzó gesztusnak szántam ezt. Ijesztő volt olyan visszajelzéseket kapni fiataloktól, hogy az ő életükben a szülők tényleg nem léteznek. Sokuknak fogalma sincs arról, mi történik a gyerekével.

– Ez, így, elég riasztóan hangzik.

– Azért a helyén kell kezelni ezt is, mert nem minden kamasz él így. Viszont tény, hogy a kamaszkorban kezdjük igazán érezni az élet súlyát, és azt, hogy a dolgoknak tétje van.

– Az egész regényt áthatja a kamaszos vágyak kielégítése utáni hajsza, majd jön a sodródás az erőszak, a drog és a bűn világába.

– Amikor elkezdtem írni a Holtversenyt, még én is gyerek voltam. Aztán megszületett a fiam, és mire befejeztem a könyvet, már két gyerekem volt. Vagyis gyerekként kezdtem írni, és már felnőtt voltam, mire befejeztem a regényt. Ennyi idő alatt  amúgy is rengeteget változik az ember, de ez a tíz év különösen fontos volt számomra. Néha úgy érzem, egy másik ember fejezte be azt a könyvet, amit én kezdtem el.

– A regény ugyanakkor egységes.

– Nagyon sokat dolgoztam ezen. Főleg a nyelvezeten. Valahogy ez a szlenges stílus mindig is közel állt hozzám.

– A mai fiatalok ennyit káromkodnak?

– Erről megoszlanak a vélemények, de volt már olyan kamasz olvasóm, aki állította, ők tényleg így beszélnek egymás között.

– A regény egyik legfontosabb kicsengése az, hogy van bűn, de igazából nincsen bűnhődés, míg az áldozatok nagyon is áldozatok. Ilyen volna a világunk?

– Nem szeretnék a megmondó ember szerepében tetszelegni, de persze ettől még rengeteg dolog aggaszt. Nem vagyok publicista alkat, a fikció az én terepem, itt elengedhetem a fantáziámat. Hogy ki mit hámoz ki a történeteimből, azt már nem tudom befolyásolni.

 

+1 kérdés
– Úgy hallani, film készül a Holtversenyből. Mikor láthatjuk?

– Igen, a Filmalaptól kaptunk támogatást a forgatókönyv-fejlesztésre. Jelenleg az első változaton dolgozunk. Ha minden szerencsésen alakul, akkor akár már jövő tavasszal elkezdődhet a forgatás.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!