Kis kosárral a karunkon, víg énekkel az ajkunkon, őszi szellő lágy susogásától övezve suhanunk az erdőben – ez lenne a gombászás, ha minden úgy menne, ahogy a gyerekkönyvekben meg van írva. A valóság természetesen prózai: vér, veríték és egy ebédhez egyáltalán nem elegendő mennyiségű gomba. Hogy milyen, az később kiderül.

  <h1>A pöfeteget még az amatőrök is megtalálják (Kállai Márton felvétele)</h1>-
  <h1>A nógrádi múzeumban minden a gombákról szól (Kállai Márton felvétele)</h1>-

A pöfeteget még az amatőrök is megtalálják (Kállai Márton felvétele)

- – Kép 1/2

Bármennyire is igyekeztünk a követelményeknek megfelelni, így utólag be kell látnunk, hogy már eleve rosszul fogtunk neki a dolognak. Kellett volna piros kabát, hogy ne lőjenek le a vadászok. Elkelt volna egy bicska, hogy ne veszítsünk értékes gombarészeket a tördelés közben. Nem ártott volna egy rendes kosár sem a papírzacskó helyett, ami a legkritikusabb pillanatban kiszakadt, a nehezen begyűjtött készlet jelentős részét így veszítettük el.

De ne szaladjunk ennyire előre! A történet Nógrád megye egyik gyönyörű kis falujában, Terényben kezdődött. Hol máshol, mint a Gombamúzeumban kell nekilátni a gombászatnak? Cserje Zsuzsa, a múzeum tulajdonosa húsz éve a gombák megszállottja. Gyűjteményében minden megtalálható, amire valaha gombát hímeztek, rajzoltak, véstek vagy nyomtattak – és még ezerféle tárgy, ami a gombához kapcsolódik. Miután végigcsodáltunk mindent, elindultunk Zsuzsával, hogy körbeérdeklődjünk, merre található a környéken olyan gomba, amit meg is lehet enni.

„Gomba? Hát, ha elindulnak erre, aztán a harmadik fa mellett elfordulnak jobbra vagy balra, aztán négyet köpnek észak felé és felállnak egy lyukas lócára, akkor talán találnak” – körülbelül ilyen utasításokkal küldözgettek a helyiek minket. U-kanyarok, Y-kanyarok, hegytetők és árkok, mezők, rétek, akácosok, csak gyalog megközelíthető, emberi szemmel még sosem látott, misztikus területek: ha találgatnunk kellene, így jellemeznénk Nógrád megye gombatermő területeit. Talán még unikornisok is élnek arrafelé, ahol vargánya nő.

Idén nincs is gomba! – ez volt a kedvenc mondatunk egy portán, ahol az asztalon egy negyed friss pöfeteg pihent, akkora, mint egy gyerek feje. Hát akkor ez honnan van? – mutatunk a gombára. Ja, ez? Egy rokonom hozta, nem innen, máshonnan, nem tudom, honnan. Talán ez volt az a pont, ahol úgy döntöttünk, a szájhagyomány útja helyett a sajátunkat fogjuk járni, és magunk keresünk erdőt, s az erdőben gombát.

A gombászatban egyébként az a csodálatos – mondják a hozzáértők –, hogy az ember csak elindul, sasszemével a földet pásztázza, és felszedi azt, amivel a természet megkínálja. Persze nem mindegy, hogy milyen erdőbe megyünk (a tölgyes, az akácos és a fenyőerdő a legjobb), és az se, hogy mikor, de mivel mi úgy hallottuk, hogy már elég eső esett ahhoz, hogy kisarjadjon a bőséges gombatermés, úgy éreztük, hogy van esélyünk. Erdőből Nógrádban nincs hiány, így némi autózás után egy ígéretes helyen leállítottuk a kocsit, és bevetettük magunkat a sűrűbe. Minél keszekuszább egy erdő, annál nagyobb az esély a sikerre. Így keveredtünk be a legmélyebb sötétségbe. Odüsszeusz és Rambo kétségbeesett keverékeként bolyongtunk. Számos harci sérülés után büszkén jelenthetjük: erdeink bővelkednek vadszederben. Ami szúr, tép, szaggat. Van még rengeteg csipkebogyó és elképesztő mennyiségű bodza. Gaz, avar, letört faág.

Volt ugyan gomba – csak nem ehető. Az első például, amit felfedeztünk, egy igazi nagyvad volt, a párducgalóca, ami a súlyosan mérgező kategóriába esik. De akadtak még csinos kis fülőkék is, amik ugyan nem mérgeznek, de megenni szintúgy nem lehet őket. Hogy honnan tudtuk mindezt? Zsuzsa szakértelme mellett boldogan forgattuk végre a gombahatározót is, ami igazán olvasmányos könyv. Egyetlen hátránya, hogy gyorsan kiöli az emberből a hitet, hogy lehet még az erdőben ehető gombát is találni. Nem ehető, súlyosan mérgező, halálosan mérgező, gyanús – akárhová lapozunk, jóformán csak ezekkel a kifejezésekkel találkozunk. Gyanakvás lengte körbe a gombákat. Hogy senkiben és semmiben nem lehet bízni, az is a könyvből derült ki: egymás mellett látható például a nem túl bizalomgerjesztő nevű júdásfülgomba és az aranyos rezgőgomba. Előbbi (állítólag) finom, tehát ehető, utóbbi viszont nem.

Mindez, mondjuk, számunkra nem sok örömöt, legfeljebb némi plusztudást jelentett – az első értékelhető találatunk hosszas tapicskolás után kilenc szem pöfeteggomba volt. És bár áttörtük magunkat még két másik erdőn is, mással nem is találkoztunk. Vargánya? Őzláb? Bármi egyéb? Ha van is e pillanatban Nógrádban, akkor sem arrafelé, amerre mi kódorogtunk. Végül egy negyed zacskónyi pöfeteggel ültünk vissza a kocsiba. Azért csak annyival, mert egy árokparton eltaknyoltam, és kiszakadt a szatyor, elgurult és összetört a fele. Zsuzsa szerint nem rossz gomba ez se, rántottába vágjuk bele, úgy finom.

Utunk Nógrádból egyenesen a gombaszakellenőrhöz, Pálfalvi Györgyhöz vezetett. Nem lehet elégszer elmondani: minden magunk gyűjtötte gombát vizsgáltassunk be. Ingyenes, de életmentő szolgáltatás ez, amit évről évre sokan elfelejtenek. Mi izgatottan szórtuk ki a zsákmányt a pultra. A kezdők szerencséje utólag csak mellénk szegődött: összesen három darab gomba nem ment át a rostán, azok is csak azért, mert kukacosak voltak. Ezzel is mázlink volt, aki ugyanis nem válogatja szét a különféle gombákat, és a többi közé mérgező is keveredik, az dobhatja ki az egészet a kukába. Ami azért elég gyakori – tudtuk meg az ellenőrtől. Kaptunk útravalóul receptötletet is (sörtésztában süssük ki), meg egy félmosolyt, amikor afelől érdeklődtünk, gombáink azért elég jók lesznek-e vacsorára. „Én egy vargányáért elcserélném az egészet” – szólt a velős ítélet.

A feldolgozáshoz egy klasszikus fogást, a pörköltet választottuk. Ez egyszerű, gyors módja a gomba elkészítésének – legalábbis ezt gondoltuk. Ám a pöfeteg macerás alapanyag: fél óra alatt pucoltuk meg a mindössze 178(!) grammnyi adagot. Innen már ment a dolog: zsír, szalonna, hagyma, piros paprika, só, bors. Meg a gomba. Újabb fél óra alatt meg is főtt, de még egy órát tanakodtunk rajta, hogy meg merjük-e kóstolni. Végül a józan ész döntött, a tanulság viszont prózai volt: sok hűhó semmiért. Íze igazából nincs, kicsit olyan az állaga, mint a pillecukornak, ráharapni nem lehet, enyhén nyálkás. Szóval a pöfeteggombából készített pörkölt (nekünk már csak pöfipöri) nem különösebben finom étel. Azért vannak előnyei is. Az internet tanúsága szerint amellett, hogy kalóriaszegény és koleszterinmentes élelmiszer, amely például foszfort, káliumot, vasat és kinint, emellett pedig B-, D- és E-vitamint is tartalmaz. De az tény: egy vargányáért mi is elcseréltük volna.

Címkék: Riport, gasztronómia

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!