Amit maga termeszt az ember, azt sokkal nagyobb örömmel eszi meg – ezzel az alapgondolattal vágtunk bele a kertészkedésbe. A végső tanulság persze nem ez lett, viszont az elmúlt hónapok fáradságos munkája bőségesen kárpótolt mindenért. Harmadik kerületi közösségi kertünk hosszas tervezőmunka után, július végén nyitotta meg kapuit azon szerencsések előtt, akik időben jelentkeztek a programba.
A Városi Kertek Egyesület és a helyi önkormányzat támogatásával jutottunk 7 négyzetméternyi alaposan trágyázott földterülethez. Amivel értelemszerűen az első pillanatban semmit sem tudtunk kezdeni. Ad hoc módon ültettünk bele palántaként uborkát, paprikát, paradicsomot, cukkinit, zellert, karalábét, bazsalikomot és tököt – ami később tragikus véget ért.
Július végén perzselt a nap, így esténként rettegve sétáltunk ki a kertbe, hogy számba vegyük, mi pusztult el. Az első napok elkeserítőek voltak. A karalábék kimúltak, a zeller borzasztóan nézett ki, az uborka is haldoklott. Viszont ültettünk magról retket meg spenótot, hátha legalább azokból lesz valami. A karizmainkat a nyomós kút megedzette, miközben megosztottuk egymással a gondokat. 27 kert, 27 tulajdonos, a legkülönfélébb korú, foglalkozású és érdeklődésű ember állt egymás mellett, és harcolt a palántákért, illetve a szúnyogok ellen, akik időnként irdatlan mód elszaporodtak a kút környékén.
Aztán hirtelen történt valami. Nem akarnám túlmisztifikálni a dolgot (pedig megesett, hogy a szürkületben kétségbeesve beszéltünk a növényekhez, hogy tartsanak ki), így inkább a természet erejére fogom, de egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a kis palántáink elkezdtek fejlődni. A cukkini egészen odáig merészkedett, hogy elnyomott három tő bazsalikomot és egy paradicsomot is.
Egy hónappal később a következőképp álltunk: szüreteltünk 3 szem paprikát, ebből egy erős volt. Leszedtünk kétsornyi retket, meg néhány csokor spenótot. Felkötöztük az uborkát, ami majdnem a fél területet belepte már, és néztük, ahogy virágzik a cukkini. Itt szabadult el a pokol. Két héttel később uborkából annyi volt, hogy a polc megtelt savanyúsággal, nem csak a miénk, de a rokonoké is. Cukkiniből annyi termett, hogy nem csak a család, de a szerkesztőség is azt ette.
Szeptember végére viszont az uborka megfázott és gyakorlatilag kipusztult, a cukkini pedig (végre) befejezte a nagyüzemi termelést. Aztán jött az október eleji fagy, és minden maradék álmunkat tönkretette. A paradicsomok zöld gömböcei egyetlen éjszaka alatt feketévé váltak. Elpusztult a tök, ami olyan ígéretes volt: két hatalmas darab ment a komposztálóba, Sem a cékla, sem a spenót nem tudott kiteljesedni. Csak a zeller és a saláta maradt életben – előbbit nem merjük bolygatni, mert nem tudjuk, mi van a föld alatt…
És hogy mi a konklúzió? A kertünkre költöttünk az elmúlt két és fél hónapban nagyjából 8 ezer forintot. Ebben benne volt az éves bérleti díj (havi 200 forint), a kerti szerszámok, a palánták és magok ára is. Amit viszont megtermeltünk, az jóval több ennél, és nem csak kilóra. Rengeteg vacsora és ebéd került a kertből, míg a ráfordított idő és energia egyáltalán nem volt vészes. Naponta egy órát töltöttünk „odakint”, kapáltunk, locsoltunk, gazoltunk. Összességében tehát elmondható: a közösségi kert jó dolog. Mert bár továbbra sem értünk semmit a kertészkedéshez, tulajdonképpen minimális munkával megtermeltük az egész télire való savanyúságot. Jövőre ennél is nagyobb terveink vannak: piros paradicsomot és narancssárga tököt vizionálunk, de kevesebb uborkával is beérjük majd.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!