Világok találkoznak nála. Akkor is, ha vacsorázni hívja vendégeit, akkor is, ha regényt ír róluk. Kepes Andrással szereplőiről, szerepeiről beszélgettünk.

 
Kállai Márton felvétele

– Eltelt egy pár hónap első regénye, a Tövispuszta megjelenése óta. Milyen volt a fogadtatás?

– A nagyközönség rendkívül jól fogadta, várakozáson felül. Kevés tévéműsoromnak volt olyan hatása, mint a regényemnek, hogy bárhova megyek, ismerik, szeretik. Ami a kritikai fogadtatást illeti, körülbelül erre számítottam, hogy a hivatalos irodalomkritika elég bizonytalan lesz a könyvvel kapcsolatban. Voltak, akiknek nagyon tetszett. Értették, hogy miről szól, hogy ez nem egy hagyományos regény, hogy nyilván nyomott hagyott rajta az, hogy az elmúlt 30-40 évet mozgóképek, riport- és dokumentumfilmek között töltöttem, hogy tele van történetekkel, színes emberi sorsokkal, ami a kortárs irodalomban ritka. Az elfogadható, elemző véleményekért nagyon hálás vagyok, tanulok belőlük, megpróbálom feldolgozni és beépíteni a gondolkodásomba, amiről viszont úgy gondolom, hogy csak sznob okoskodás, azon mosolygok. Vannak, akiknek az a dolguk, hogy elmondják a véleményüket, nekem meg az a dolgom, hogy olyan könyvet írjak, amit sokan elolvasnak.

– „A könyv egyik hőse én vagyok. Hogy melyik, azt egyelőre nem árulom el” – írja a Tövispuszta bevezetőjében. Már csak kíváncsiságból is sokan elolvashatták a könyvet, hogy megtudják, melyik szereplő Kepes András, hogy kikutassák a népszerű tévés titkait.

– A könyv egyes szám első személyben kezdődik; valaki azt mondja, hogy róla szól ez a történet, aztán az utolsó fejezetben kiderül, hogy ki ő. Ő a narrátor, aki nem azonos velem. Van a regényben néhány ilyen csavar, amit különös módon az átlagos olvasók sokkal jobban megértenek, mint azok, akik az irodalom klisészerű formái felől közelítenek. És bevallom, részemről ez egy fricska azoknak, akik imádnak az ismert emberek életében kutakodni. Persze benne vagyok a könyvben, a múltkor összeszámoltam: nyolc különböző szereplőben, ezek között vannak fiatalok és öregek. Mindhárom családban felbukkanok, de nincs egy konkrét olyan személy, aki én lennék, aki az írónak – ha úgy tetszik – a megfelelője. Ezen sokan elbizonytalanodnak, hogy hát azt ígérte az elején…

– Én például a különös képességekkel megáldott Elzában ismertem fel. A lány a jövőbe lát, de akármilyen keserves is az, nem akar rajta változtatni, mert azt mondja, hogy akkor mi magunk is megváltozunk.

– Igen! Abban a női figurában is benne vagyok, meg az öreg Szentágostony báróban, és a fiában is, és a paraszt- meg a falusi zsidó fiúban is, és annak az apjában is… Egy régebbi könyvemben van egy vaskos fejezet, ami vállaltan önéletrajzi. Mégis, a Tövispuszta írása közben azt éreztem, hogy ebben őszintébben vagyok jelen, noha nem én szerepelek a könyvben. Az más kérdés, hogy amikor azt a kifejezetten önéletrajzi jellegű családtörténetet írtam, a mamám azt mondta: „a valóságban nem egészen így történt, de belátom, így sokkal jobban hangzik”. Rájöttem: ha igazán meg akarnék írni egy önéletrajzi könyvet, az sem olyan lenne, mint a valóság, hiszen az ember saját magán szűri át az eseményeket. Akkor talán jobb is, ha eleve fikció, félredobva a kötöttségeket. Számomra ez a könyv óriási lubickolás volt, több tucat dokumentum- és portréfilmet készítettem, és mindig megvolt az a megkötés, hogy ragaszkodni kellett a valósághoz, hiszen egy másik ember életét próbáltam meg feldolgozni. Végre szabadjára engedem a fantáziámat: ha akarom, 3-4 mintafigurából összegyúrok egy ötödiket, és mindegyikbe beleépíthetem saját magamat. Az alkotói szabadságnak erre a fokára először jutottam el, amikor semmihez nem kell igazodnom.

– Csak a történelmi tényekhez…

– A történelmi tényeket igyekeztem alaposan körüljárni. A Tövispuszta a magyar történelem elmúlt 100 évének szinte minden fontos fordulópontját felsorakoztatja. Ügyeltem arra, hogy a történelmi tények objektíven szerepeljenek. Az is fontos volt, hogy a regény eseményei jelentős helyszíneken játszódjanak, ezt néhányan nem értik, közhelyesnek gondolják. Egyik hősöm például közeli kapcsolatban áll Londonban Toynbee professzorral, aki a trianoni és a párizsi béketárgyalásoknak is fontos figurája volt. Ha mondjuk, a szereplőim közvetlenül a háború előtt Párizsban járnak, fontos volt számomra, hogy elmenjenek a világkiállításra, a szimbolikusan egymással szemben álló hitleri német és sztálini szovjet pavilonhoz. Ugyanezért az ’56-os forradalom idején a Parlamentnél és a Köztársaság téren jelennek meg a hőseim. Azért játszódik ezeken az emblematikus helyszíneken, mert ez a kulisszája a könyvnek. De nem puszta díszlet, ezekkel a helyszínekkel összefüggő események alakítják a sorsát a szereplőknek, ebben a közegben valóságos emberi sorsok játszódnak, és én úgy próbáltam felépíteni ezt a könyvet, hogy azok az emberek, akik eddig nem vették a fáradtságot vagy nem tették számukra lehetővé az iskolában, hogy átgondolják a 20. századi magyar történelmet. Sok történelemtanár említette, hogy használja a könyvet a középiskolában és az egyetemen.

– Ahogy haladunk a jelen felé, egyre töredékesebbé válik a regény. A 70-es évek eseményeitől a regényből mintha novellafüzér válna.

– Az életünkhöz legközelebb álló időszakokra nincs olyan rálátásunk, mint a távolabbi múltra. Nem véletlen, hogy ennek a könyvnek ilyen töredékes az utolsó egy-két fejezete. Nem nagyon születtek még az elmúlt húsz évet felölelő irodalmi munkák, mert nincs meg a kellő távolság, hogy az ember összefüggéseiben lássa a történéseket. A világunk sem olyan, mint egy egységes regényfolyam, hanem mozaikszerkezetű, de erre már sokan rájöttek, és írnak is így sokan. Ráadásul a film és a mozgókép olyan mértékig meghatározza azt, ahogy a világhoz közelítünk, hogy ez is töredékessé teszi a valóságról alkotott képünket. A könyv narrátora maga is filmes, aki jelenetekben látja a világot.

– Hangsúlyos kérdés a könyvben: menni vagy maradni? Saját élete során is felmerült ez a dilemma?

– Többször is, bár nem is annyira bennem, hanem amerikai kollégáimban, amikor két évig ösztöndíjjal kint tanítottam és kutattam. Azok vetették fel, akik valamennyien olyan családokból származnak, amelyek valahonnan eljöttek, hogy lehetőséget kapjanak az Újvilágban. Azt mondták, ha úgy éltek ott, ahogy meséled – ez a 80-as évek közepén volt –, akkor miért nem maradsz inkább itt? Én akkor úgy fogalmaztam és most is tartom: ott kell élni, ahol az ember a legjobban fel tudja magát bosszantani, mert akkor az fontos. Engem az kavar fel igazán, ami ebben az országban történik, mert ehhez van közöm.

– Nehéz önt idegesnek elképzelni…

– Néha jönnek ki belőlem indulatok, de jól leplezem. Rólam mindenki azt szokta mondani, hogy sugárzik belőlem a nyugalom, ebben azért sok munka van.

– Olyan pozitív és egységes képet sugároz magáról, ami már-már megkomponáltnak tűnik. A kiegyensúlyozott, családszerető férfiét. Ha a három feleségét és hat gyerekét említik, sosem az merül fel, hogy milyen nagytermészetű ember ez a Kepes András, hanem hogy milyen gyerekbarát.

– És milyen feleségbarát! Ebben nincs szerep, ez tényleg így van. Ha megkérdezi a feleségeimet, a jelenlegit és korábbiakat, vagy a gyerekeimet, akkor ugyanazt fogják mondani. Ebből tükröződik, hogy nekem tényleg nagyon fontos a család.

– Sokszor dicsérik a fiatalosságát, frissességét, amivel kapcsolatban mindig elmondja, hogy legfőképpen a gyerekeinek köszönhető. A korábbiakhoz képest mégiscsak egyfajta lecsendesedést jelent, hogy elvonul regényt írni, főiskolán tanít.

– Bennem ez a kettősség mindig megvolt: a világcsavargó, illetve a visszavonulásra, csendes magányra vágyó bölcs – az más kérdés, hogy a bölcsesség mennyire jött össze… Prímán érzem magam, amikor visszavonultan írok és békén hagynak, aztán meg előtör belőlem, hogy ismét bele kellene kicsit kerülni az élet sűrűjébe. Azért a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola művészeti kara, amit kollégáimmal együtt három év alatt a nulláról felépítettünk, ad lehetőséget az izgalmakra. És sok könyvbemutatóra, közönségtalálkozóra járok. Persze ez nem az a fajta pörgés, amit a televíziózás nyújtott évtizedeken keresztül, de ez már rég nem az a televízió, amiért én lelkesedni tudnék, egyáltalán nem vonz.

– Kap megkereséseket a csatornáktól?

– Most már tudomásul vették, hogy nem vállalok tévézést. Három évvel ezelőtt fejeztem be a Különös történeteket és azzal együtt a műsorkészítést. Ha adódik olyan téma, amit szívesen elkészítenék, akkor nem zárom ki, hogy saját ízlésem szerint dokumentumfilmet forgassak, de szerződéseket nem szeretnék kötni. Sokkal jobban vonz az írás, szeretném, ha több időm jutna rá, csak hát a legkisebb babánk még nincs egyéves, tematizálja a családi életet, ha nagyobb lesz, több időt tudok majd az írásnak szentelni.

– A múlt héten, mikor hívtam, éppen Norvégiában volt. Munkaügyben?

– Nem, az Abel-díj átadásán voltam, amit történetesen az én – negyven éve – sógorom és jó barátom, Szemerédi Endre kapott meg. Meghívtak, hogy menjek el velük én is. Persze vittem magammal egy kis kamerát és forgattam… Ha az ember hozzászokott ahhoz, hogy dokumentálja az eseményeket, nehéz megállni. Meglátjuk, hogy majd mit csinálok belőle.

– Gyűjti még a történeteket?

– Én sohasem gyűjtöttem a történeteket, azok igazából rám ragadtak. Történetekben látom a világot, pedig a világban az események nem kerekek, nincs elejük, közepük, végük, bennem mégis akként állnak össze. Annyi van belőlük, hogy már ebben a regényben is három regényre való történet szerepel.

– Akkor bizonyára maradt még belőlük. Lesz új kötet?

– Valószínűleg igen, de nem fog ekkora korszakot felölelni, egyszer elég volt, hogy végiggondoljam ezt a száz évet. Abból a szempontból hasonló lesz, hogy szeretem a dolgokat több oldalról megközelíteni. Annak idején a Desszert is ilyen volt; három nagyon különböző gondolkodású, társadalmi helyzetű embert ültettem le egy vacsoraasztalhoz bemutatni, hogy így kerek a világ és hogy van lehetőség a párbeszédre. Manapság a tévéműsorokban meghívnak három jó barátot, akik a végén egymást anyázzák, és nagyon boldog mindenki, milyen jó kis feszültséget sikerült generálni. Veszekedni nem kunszt, azt mindenki tud; kiegyezni nehéz. A Tövispuszta hasonló koncepcióval született: csak itt nem három embert ültettem le, hanem három család négy generációját, és azt akartam bemutatni, hogy egy asztalnál ülünk, muszáj, hogy párbeszédet tudjunk egymással folytatni, mert ez mindannyiunk érdeke.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!