Éppen csak befejeződött a Megdönteni Hajnal Tímeát című mozi forgatása, amelyben főszerepet játszik, a jövő héten már kezdi is idei harmadik filmjének felvételét. Osvárt Andrea színésznővel beszélgettünk, akit Rómában legalább annyian felismernek, mint itthon.
– Látogatóba jött haza vagy dolgozni, netán visszaköltözik Magyarországra?
– Munka miatt jöttem, csütörtök hajnalban ért véget a Megdönteni Hajnal Tímeát című új mozifilm forgatása, ma már utazom is vissza Olaszországba. Nagyon szerettem ezt a produkciót, jó volt az alapanyag, a forgatókönyv, a stáb, a közösség, mindenki szerette a filmet, ez biztosan átjön majd a vásznon is.
– Sikeres modell volt itthon, de 2002-ben, 23 évesen mégis Rómába ment színésznőnek. Miért nem itthon próbálkozott?
– A modellkedést meguntam, ugyanaz volt a napi rutin: smink, öltözés, fotózás. Egy idő után monoton lett, szerettem volna kreatívabb dolgot csinálni. 2001-ben az Első generáció című filmsorozattal esélyt kaptunk, de sajnos rosszul sikerült, nagy bukás lett, s ezzel együtt minket, a modelleket is leírtak. Nem számíthattam újabb nagy lehetőségre, ezért inkább külföldre mentem. És mivel olasz szakon végeztem az egyetemen, Róma lett az úti cél.
– Emlékszik az első római éjszakára?
– Elég bizarr volt. Egy magát menedzsernek kiadó olasz férfi hívott ki azzal a hízelgő dumával, hogy sztárt csinál belőlem, szóval az első éjszakát az ő szüleinél töltöttem, aztán három hétig apácáknál laktam. Utána pedig megismertem a későbbi olasz páromat, akivel öt évig voltunk együtt.
– Az a hír járja, hogy néhány tízezer forinttal érkezett, és ha „kidobták az ajtón, visszamászott az ablakon”.
– Vakmerő voltam, és mindenáron színésznő szerettem volna lenni. Mivel fogyott a pénzem, de nem akartam hazajönni kudarcélménnyel, muszáj volt egyre jobban teljesítenem a meghallgatásokon. Képeztem magam, megfogadtam a kritikákat, tanultam, tanfolyamokra jártam.
– Mitől lett Olaszországban sikeres, miben tűnt ki a sok helyi szépség közül?
– Magyarországon azt mondják, itt élnek a legszebb nők, és ezt természetesnek is veszik, Olaszországban viszont imádják és megbecsülik a kelet- európai, csinos, szőke nőket. Az övék kevésbé patriarchális társadalom, sokkal több nő vezethet műsort, szerepelhet a médiában, mint nálunk. Sok olyan szerep van, amelyeket direkt külföldiekre írnak, és mindig keresik az új arcokat. A La caccia (Hajsza) című film volt az első nagyobb szerepem, abban például egy bevándorló pincérlányt játszottam, aki kisgyerekkel együtt próbált Olaszországban boldogulni.
– Mi volt a mélypont, amikor úgy érezte, inkább hazajön?
– Egy kiborulásra emlékszem. 2004 elején megkaptam egy szerepet, de a forgatás előtti napon szóltak, hogy ne menjek, mert észrevették, hogy nem uniós országból érkeztem. Ezen annyira felháborodtam, hogy reggel 7-kor megjelentem, és megmondtam, hogy ezt a szerepet én fogom játszani. Akkor el kezdtek ide-oda szállítani autóval, munkaügyi központba, hivatalokba, végül a producer aláírta, hogy a saját felelősségére forgat velem. Estére viszont olyan gyomorgörcsöt kaptam, hogy nem tudtam felállni az asztaltól. Végül a film nem került mozikba, csak fesztiválokon játszották. Rengeteg munka van a karrierem mögött, és minden részletre, csalódásra, kudarcra, kompromisszumra szükség volt ahhoz, hogy idáig eljussak.
– És mi volt az eddigi csúcspont?
– A 2008-as San Remó-i Dalfesztivál műsorvezetője voltam másokkal együtt, 20 millióan nézték az ötnapos műsort, ami Olaszország egyik legnagyobb médiaeseménye. Azzal alapoztam meg a kinti hírnevemet.
– Megismerik, mondjuk, Róma utcáin?
– Nagyjából ugyanannyian ismernek fel itthon, mint Olaszországban.
– Megunta a római kedvességet, hogy továbbállt Kaliforniába, Los Angelesbe?
– A beskatulyázástól féltem. Ami itthon még erősebben jelen van, például egy Barátok közt-szereplő a legritkább esetben kap színházban Shakespeare-szerepet. Kint állandóan tévéfilmekbe, sorozatokba hívtak, nagy veszély volt, hogy beleragadok ebbe, holott én mozifilmeket akartam csinálni. Ezért el kellett tűnnöm és áldozatokat kellett hoznom. Például a Maternity Blues című filmet öt hétig ingyen forgattam, de megnyertem vele két nemzetközi olasz díjat, és a Velencei Filmfesztiválra is bejutott, tehát a filmes elit és a szakma is elismert, így jót tett a karrieremnek.
– Mi a legnagyobb különbség Budapest, Róma és az Angyalok Városa között?
– Itthon a többség mogorva, lesütött szemmel járkálnak, nem akarják, hogy bárki is megszólítsa őket. Olaszországban nyitottabbak és kedvesebbek az emberek, lehet, hogy a sok napsütés miatt. Amerikában még nagyobb a kedvesség és a nyitottság, ott a liftben is beszélgetnek egymással az idegenek, mindenki boldog, vagy azt játssza, úgyhogy az nekem kicsit sok is.
– Hogy tapasztalta, létezik a sokak által elképzelt „amerikai álom”?
– Elég megtévesztő a Los Angeles-i élet. Csillogó- villogó limuzinok, pálmafák, napfény, gyönyörű ruhák, kiegészítők, de mindez frusztráló, mert soha semmi nem elég, mindig lesz újabb, drágább kollekció, autó, és ez egy negatív ördögi kört alakít ki. Mindig van gazdagabb, szebb nálad, úgyhogy nagyon megtévesztő. Az az életvitel rohasztja az ember lelkét.
– Pénzhiány miatt nem szállt be a „versenybe”?
– Kívülről néztem őket és magamat, nem akartam ilyenben részt venni. Láttam, hogy nem boldogok, nem akartam, hogy ötvenévesen ne vegyem majd észre, hogy mennyire nevetséges vagyok. Joe Eszterhas, hollywoodi magyar forgatókönyvírótól olvastam, hogy a színészek tragédiája, amikor kezdik elhinni a saját reputációjukat. Ezzel nagyon egyetértek.
– A tavalyi Transporter (Szállító) című amerikai sorozatban főszerepet játszott. Ez elhozta önnek az áhított világhírnevet?
– Azt hittem, minden megváltozik, de az életem nem lett gyökeresen más. A világon mindenki ismeri a sorozatot vagy az eredeti filmet, és ezután a szerep után talán már itthon is elhitték, hogy tudok játszani. De a produkciónak voltak problémái: megsérült a főszereplőnk, úgyhogy volt egy négy hónapos leállás, lecserélték a forgatókönyvírókat, tehát kicsit alulteljesítette a hozzáfűzött reményeket.
– Volt egyetlen ember is, akit hitt abban, hogy valóban színésznő lesz?
– Nem, senki, de nem hibáztatom őket, én sem ajánlanám egy huszonévesnek, hogy egyedül induljon el és boldoguljon külföldön. Az első az olasz ügynököm volt, aki elhitte, hogy sikerülni fog.
– Ehhez képest szerepelt egy magas nézettségű amerikai show-műsorban, a Late Late Show-ban. Itthoni visszhangja vegyes volt.
– Amerikában háromszor is megismételték, de persze itthon az akcentusomat emelték ki, ami azért is vicces, mert az amerikaiak azt mondták, hogy csak azért kamuzom, hogy magyar vagyok, hogy különlegesebb legyek.
– Ezzel az irigységgel hogy birkózott meg?
– Eleinte nagyon zavart, most már jobban tudom kezelni, és függetleníteni magam. Tudom, hogy a magyarokba ezt verték bele és talán évtizedek kellenek még, hogy megváltozzon ez a mentalitás.
– Foglalkozik az itthoni politikai, kulturális élettel?
– Igen, de nem foglalok állást nyilvánosan. Az ignorálás szerintem a legjobb megoldás például az általam nem kedvelt politikusokkal szemben. Berlusconinál is bebizonyosodott, hogy a negatív reklám is reklám, a marketinggel el lehet érni, hogy benne maradjon az emberek fejében, és szerintem ez hiba.
– Zárjuk kellemesebb figurákkal: Julia Roberts, Clive Owen, Robert Redford, Brad Pitt, Jeremy Irons, Heath Ledger. Kivel volt a legmeghatározóbb élmény együtt dolgozni?
– Mindegyikük nagyon kedves volt, az igazi nagy színészek emberileg is nagyok. Mindegyikük „csapatmunkás” volt, tudtak közösségben létezni. De ha ki kell emelni valakit közülük, az Heath Ledger, vele volt a legjobb a közös munka a Casanova című filmben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!