Ritkán szól, de akkor nagyot. Elvétve nyilatkozik, ha viszont mégis, annak súlya van. Két évtized interjúiból szemezget Krasznahorkai László legújabb kötete, ennek ürügyén beszélgettünk a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjával, nem csak irodalomról.

 
W. G. Sebald német író így fogalmazott: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja.” Krasznahorkai László Kossuth-díjas író, első regénye, a Sátántangó 1985-ben jelent meg, és azonnal nagy sikert aratott. A műből (csakúgy, mint több más Krasznahorkai-írásból) Tarr Béla rendezett filmet. Nagy utazó, gyakran ingázik Németország és Magyarország között, emellett többször töltött hosszabb időt Kelet-Ázsiában, Mongólia és Kína mellett háromszor fél évig élt Japánban is, utazásai művészetében is meghatározó fontossággal bírnak. Nemrég megjelent kötete, a „Nem kérdez, nem válaszol” 25, az íróval készült interjút foglal magába.

– A „Nem kérdez, nem válaszol” nem az első beszélgetéskötete, ennek a szerkesztésében is részt vett. Milyen érzés volt akár 20 évvel korábbi interjúkat visszaolvasni? Volt olyan korábbi válasza, amin meglepődött, amivel esetleg ma már nem ért teljesen egyet?

– Az első interjúválogatás Hafner Zoltán irodalomtörténész kedves közreműködésével készült, ezt a mostanit sok minden elválasztja amattól. Először is, hogy ezt nekem kellett létrehoznom, mert létrehozni nem is hozhatta létre más. Az volt a benyomásom ugyanis, hogy a beválogatható interjúk kiadnak egy vonalat, amely egyetlen valóságos beszélgetéshez vezet, egy beszélgetéshez, mely maga ez a könyv. És hogy akkor ez itt már nem szerkesztői, hanem szerzői beavatkozást igényel, s ehhez természetesen más rendezőelvet kellett találnom, mint egy pusztán megszerkesztett válogatás esetén. Nagyon szerettem volna rábízni ismét Hafner Zoltánra, az ő alapossága, lelkiismeretessége, áldozatkészsége sohasem ismert semmiféle határt, de meg kellett értenem, hogy ezúttal ezt az egészet nem bízhatom másra. Hafner Zoltán és a szintén kitűnő kiadói szerkesztőm, Szegő János munkája még így is óriási segítséget jelentett, de kitalálnom, hogy legyen ebből az óriási papírhalomból könyv, azt nem tehettem át az ő vállukra. A válogatás amúgy pontosan a szerint készült, ahogyan az egy könyv írásánál lenni szokott. Nem válogatás volt, hanem egy könyv megtervezése, felépítése, összeillesztése, lényegében: megírása. A saját szövegeimbe néhol bele is javítottam, megváltoztattam stiláris és sebességbeli dolgokat, anélkül persze, hogy magukat az eredeti beszélgetéseket megsértettem volna. Így az egyes beszélgetések számomra, ebben a műben, vadonatújak. A jelenkorhoz szólnak, a mai olvasóhoz, a „Nem kérdez, nem válaszol” tehát egy önálló, friss mű, mely a mostani olvasóját keresi.

– Az interjúkötet után egy újabb gyűjteményes könyv jelenik majd meg öntől, amelyben elbeszélések mellett beszédek is szerepelnek majd. Pusztán véletlen, vagy az új regény előtt egyfajta összegzést tart?

– Ó, nem. Nem gyűjteményes lesz ez a kötet. Egy különlegesség inkább. Egy sajátos elbeszéléskötet, mely részben folyóiratokban, vagy itt-ott már publikált beszédeket tartalmaz, részben – legnagyobb részben – vadonat­új, még sehol nem publikált elbeszéléseket. Saját kontextusa és főhőse van, meg nem nevezett főhőse e könyvnek, aki hol beszédeket tart, hol elbeszél történeteket. Összegzésnek azért nem nevezném, mert inkább egy búcsúzás ez, új búcsú egy régi világtól. Kiáb­rándultnak és megszabadultnak, szépségesnek és elegánsnak, de legfőképp őszintének s visszavonhatatlannak szánt búcsú attól a hőstől, aki végleg lelép a színről.

– A készülő könyvnek eredetileg A magyarokhoz címet szánta, honlapján van is egy ilyen menüpont. A látogató erre kattintva egy Asbóth-idézetet talál, melynek vége: „…én jó és nagy király lennék, tudom, hogy mindenkit boldoggá tennék, és az egész világból Magyarországot csinálnék.” Jelen helyzetben talán kissé ironikus tűnhet ez az idézet. Önnek miért esett éppen erre a választása? 

– Szinte saját felfedezésemnek tartom az Álmok álmodója nagyszerű íróját, Asbóth Jánost. A szóban forgó menüpont, mely tényleg A magyarokhoz címet viseli, magyar nyelvű egy alapjában véve angol nyelvű honlapon (krasznahorkai.hu). E menüpont elárulja, hogy itt csak a magyarokhoz szeretnék szólni, míg a honlap egyéb tartalmai szélesebb kört kívánnak elérni. A magyarokhoz tehát, és magyarul, de nem pátosszal és voltaképpen nem „szólni kíván”, hanem jelentős magyar vagy nem magyar szellemi magaslatokról odafordulni. Felderíteni és figyelmeztetni vagy szórakoztatni e magyarokat alapjában véve arról, milyen országban élnek, hogy tették tönkre saját maguk ezt az országot, miért tették ezt, s hogy mi az az innen, belülről már alig látható ok, amiért mindezt folyamatosan művelik. Hogy pusztítják önmagukat, és közel lehetetlenné válik így egy ország élete, az ő országuké, a sajátjuké, elképesztő, mert önveszélyes korlátozottságuk miatt.

– Többször is hangsúlyozta, hogy rendkívül fontos önnek a magyarsága, a magyar nyelv. Az elmúlt két évtizedben sok időt töltött külföldön. Máshogy viszonyul most a hazájához?

– Dehogy. Amikor 1987-ig bezárva éltem sok millió magammal itt, vagy azóta, hogy sok időt töltök távol, pontosan ugyanazt az országot kerestem, s keresem Magyarországban, amit sem akkor, sem ma nem találok. Nem viszonyulok tehát másképp Magyarországhoz, mint korábban, és nem is fogok. Végtelenül kiábrándítónak tartom, ahogyan itt élünk. Voltak korszakok a magyar történelemben, amikor áltathatta kicsit magát az ember, hogy ez egyszer még megváltozhat. Én nem ringatom magam efféle álmokban. Nem hiszek abban, hogy ez az ország valaha is más lesz. Aki ezt az országot ma dicséri, azt ugyan értem, de közölni kívánom vele, hogy önveszélyesen áltatja magát, olyasféle eszmékben hisz, amelyek a legkártékonyabbak ránk nézve, mert elvezetnek a tiszta, a valóságos képtől, hogy mi is ez az ország. Aki elátkozza, azt is értem, de őt is önveszélyes gyújtogatónak gondolom, aki azt is meggyújtja, ami még nem ég. Viszont olyan embert a mai Magyarországon, akinek az ország valóságos, igaz képére van szüksége, s nem beteg álmokra vagy veszedelmes túlzásokra, olyat nem ismerek. Menthetetlenek vagyunk.

– Hamarosan Angliában és Amerikában is újra kiadják a Sátántangót, ennek kapcsán felolvasó körutat tart majd a tengerentúlon. Milyen érzés 27 évvel a megjelenés után újra az első regényéhez visszatérni?

– Megdöbbentő. Ha megnézi ma a hírhedett mélyszegénységi foltokat Kelet-Magyar­országon vagy Somogyban vagy másutt, úgy értem, ha részt vesz abban az életben, amit ott élnek az emberek, és elolvassa a Sátántangót, az a benyomása támadhat, hogy a könyvet nem az 1970-80-as években írták. Gyó­gyíthatatlan ez a seb. És nem is akarja igazán senki, aki tehetné, meggyógyítani. Mert ráadásul az csak a látszat, hogy az a könyv kizárólag a mélyszegénységben élőkről szól, szól az a könyv mindannyiunkról, mert valójában mindegyikünk mélyszegénységben él. Nem az a kérdés, hogy egy gazdagot ma mi választ el egy szegénytől, hanem hogy mi kapcsolja őket össze. És az, ami összekapcsolja, az borzalmas. Megoldhatatlan.

– Milyen borzalom tud ma Magyarországon összekapcsolni két egészen különböző társadalmi réteget?

– Hogy ugyanaz a nap süt rájuk, hogy ugyanaz a szél fújja őket, hogy ugyanaz az eső, hogy ugyanaz a hó veri, borítja be a házuk tetejét. Hát, az a borzalmas, kisasszony, hogy… mindketten magyarok.

– A Nem kérdez, nem válaszol egyik beszélgetésében elmondta, hogy mindig újabb hangszereken tanul játszani, most éppen min?

– Trombitán. A kétségbeesés trombitáján.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!