Lakástárlat nyílott a minap az újlipótvárosi Szent István parkban. Robi barátunk költözött oda fel, kutyástul, csajostul a negyedikre, gyönyörű kilátást nyújtó, igen szép, ám igen romos lakásba.
Úgy döntött, hogy addig is, amíg kiókumlálja, hogyan s miként alakítja, tatarozza, pofozza majd rendbe a hajlékot, hasznosítja azt; barátainak műveit, képeit, fotóit, installációit lógatta fel a sebtiben kimeszelt falakra.
Egy lakástárlatnak része a lakás is.
Lakásban az ember lakik. Ha saját lakásról van szó, mint ebben az esetben, akkor visszavonul oda. Ott nem mutogatja magát, nem öltözik ki, nem áll ki, és nem állít ki sem. Ott elengedi magát, bekuckóz, begubóz, elnyúl, döglik, szuszog, böfög, orrát piszkálja, seggét vakarja.
Ha vendéget fogad vagy vendégségbe megy, akkor is elengedettebb lesz, és igyekszik gyorsan túlesni a dolgon.
Ha lakáskiállítás van benne, akkor a lakás megszűnik lakásnak lenni. Már nem az, és még nem az. De benne van, hogy az volt.
Egy lakásban, annak falaiban pedig benne van mindenki, aki élt és minden, ami történt azok között.
Ez a ház 1934 és 1936 között épült. Építtetője Keresztesy Ödön asztalosmester volt és neje, Olasz Etelka. Tervezője Jakobik Gyula. Ugyanők építették és tervezték a Szent István park 5., 10., 11., 23-as szám alatt lévő házakat. Úgy látszik, volt egy idő, amikor jó volt asztalosmesternek lenni.
Szintenként két darab kétszoba-hallos és egy legénylakás épült a házban. Ez a majd’ száz négyzetméteres, szoba-hallos, cselédszobás, káprázatos panorámás legénylakás. Úgy látszik, volt idő, amikor jó volt legénynek is lenni.
Keresztesyék egyébként nem itt, hanem a XI. kerületben laktak, a Gyopár utca 10. szám alatt. Az 1949-es telefonkönyvben már csak Etelka neve szerepel. Jakobik 1943-ban Zuglóban lakott, 1949-ben már nem lakott…
Ennek a lakásnak 1937 óta Robi a második gazdája. Előtte, kezdettől egy ügyvéd élt itt tanár asszonyával, majd az ő szintén pedagógus fiuk, családdal eleinte, majd egymaga, sokáig és nagyon betegen a végén, nyomorékon, vakon.
Itt maradt utána egy műemlék mosogató, egy műemlék villanyrezsó és pár műemlék villanykapcsoló.
Minden lakásban benne van a tragédia is, nem győzné az ember tudni mindet, nem is kell tudni mindet.
Most majd talán föllélegezhet a lakás egy kicsit.
De addig is: emlékezik.
És elnézi az ifjak képeit magán.
Az itt most kiállító fiatalok, kisgyermekes anyák, apák, akik erejük teljében most veselkednek az életnek neki, hökkentőn ide illő munkákat hoztak fel. Talán, mert ez már a második, harmadik nekiveselkedésük, talán azért, mert már túl vannak ezen és azon. De majd minden munka a helyváltoztatásról, a hurcolkodásról, az elmenésről, a lakásról, a régiről és az újról szól a képeken, a fotográfiákon. Mit hagyunk ott és mit viszünk magunkkal? Mit őrzünk meg és mit felejtünk végleg el? Ha sikerül.
Barátságos mélabú lengi, búgja be a romlakást. Az otthontalanság otthonossága honol itt most.
Talán csak Nemes Natália derűs, színes kerámiakutyái vakkantanak ki a sorból. Igaz, azoknak egy részét gyerekek csinálták. Varró Zsuzsi is a gyerekkorát hozta el; kimentette gyerekszobájából kedves posztereit. Amelyek helyesek, kedvesek, aranyosak. Magyarul: rémesek. Lennének amúgy, önmagukban. De hát nem önmagukban vannak. Hanem azzal a kis sárgult celluxdarabkával a szélükön… Kerekes Gábor gyermekkorának anyai függönyét és ifjúkorának viharvert tarjaszeletét rakta össze és ki. Az érezhetőn leginkább iskolázott Soós Kati lakatlan, hideg, üres üzemi konyhát hozott. Se ember, se kaja sehol. Csak fém és kő. De az profi módon van odafagyasztva. Karádi Róbert új lakásának romos műemlékeit vette le: nyolcvanéves aljzatokat, csengőket, kilincseket. A szobrásznak tanult, de már régóta a fotózásnak és fotózásból élő Miklóska Zoltán képén hajléktalan keresi éppen jó helyét. Szentesi Csaba rémes pólókról kivágott indázó mintákból fércelte össze az ő hűvös virágait. Megannyi talált tárgy. Idegen testek által levetett, más szagú anyag.
Ulbert Ádám videói sem éppen vidámak. Fáradt emberek hevernek jobbra-balra, bandukolnak leverten.
Ez most egy ilyen időszak.
Vége lesz.
Egyszer vége lesz.
Egyszer lakás lesz a lakásból újra, a képek, a művek meg a helyükre kerülnek: kiállítótermek, galériák, gyűjtők falára. Csak addig ki kell húzni valahogy.
Addig lesz lakástárlat. És lesz lakásszínház, lakáskoncert, lakásmozi, lakásiskola, lakáskórház, lakásegylet, lakástüntetés, lakáspárt, lakásparlament.
Aztán majd elveszik azt is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
