Anyám és más futóbolondok a családból
Mindenkinek kellene egy ilyen film a saját családjáról, hogy rádöbbenjen, hány generációnyi élni akarás és küzdelem van amögött, hogy most itt lehet. Talán a legfontosabb, amire Fekete Ibolya négygenerációs sagája rávilágít, hogy történjen velünk bármi rossz, csak rajtunk áll, hogy kikaparunk-e magunknak egy maroknyi személyes boldogságot.
Úgy ad katartikus élményt, hogy a történelmi tragédiákból nem mutat „semmi megrázót”, noha már ezek árnya is félelmetes. Megríkat és nevettet, ráadásul bárki a magáénak érezheti, hiszen ezek a lenyomatok minden magyar családi legendáriumban szerepelnek. Nincsenek benne tabuk, Berta (Ónodi Eszter) tényként közli, hogy az egyik udvarlójával Amerikába, a másikkal Auschwitzba jutott volna, de ahogyan mondja, azon mégiscsak szabad mosolyogni.
Nem csak őseinkkel, minden emberrel közösséget érezhetünk, mikor szerelemről, házasságról, a gyerekeinkre örökített mintákról vagy a halál elfogadásáról mesél, mert mindig is ezek voltak és lesznek a legfontosabb témáink. Az élet szövetét teríti elénk a hétköznapi sorsokkal, és az olyan finom nüánszokkal is, mint a berakott hajköltemények, aranyozott szélű kávéscsészék és a gőzölt kalapok.
Az Amélie-t idézően játékos, bájos apróságokkal teli képi világában könnyeden időutaznak a színészek is: az imádnivaló, százesztendős Danuta Szaflarskától az egyszerre öntudatos és érzékeny Básti Julin át az igazi régi vágású úr Gáspár Tiborig. Ahogyan az egész 20. századi horrort beragyogó Ónodi Eszterrel keringőzik a konyhában, az újkori magyar filmtörténet egyik legszebb szerelmi vallomása.
MEGKÉRDEZTÜK… Fekete Ibolyát, a film rendezőjét 
– Pátoszmentesen és humorral képes mesélni a 20. század legnagyobb borzalmairól és a személyes tragédiákról. Így éltek a családjával is?
– A saját történetem csak az alap volt, a forgatókönyv megírásával a személyes részét le is tudtam. Azt hittem, a forgatáson már csak a filmet csinálom, utóbb mondták, hogy nem így volt, azért is szóltam, hogy nálunk otthon nem így állt a váza – nem lehetett könnyű a stábnak. De valóban azért ilyen a film, mert ilyenek voltak a szüleim. Sokat nevettünk, holott a 20. század erre ritkán adott okot. Nem pusztán a szüleimnek akartam emléket állítani, azt akartam, hogy más is ráismerjen. Sokunk története ez, ugyanazt a történelmet csináltuk végig.
– Miért döntött úgy, hogy a holokauszt vagy a forradalom csak a családi beszélgetésekben és utalásokban, ne direkten jelenjen meg?
– Az előbbi része a szereplők történetének, csak éppen ők átsegítik egymást a legsúlyosabb időkön. Az érdekelt, hogy a nagy történések hogyan csapódtak le otthon. A történelmi filmekben a nagy tragédiákat szokás elmesélni. Azokról nem szól a mese, akik csak elszenvedték a történelmet és próbáltak talpon maradni becsülettel. A legtöbb család ilyen volt. Se hőstettek, se nagy galádságok nem fűződnek a nevükhöz. Csak kis történetek, ami végül is az ember sorsa, és amiktől a világ megtelik élettel.
– A családja túlélése a szerencsés véletleneken múlott?
– Az anyám elképesztő veszélyérzetének volt köszönhető. Nem passzióból költöztek ennyit, hanem mindig valami elől. Veszély esetén továbbálltunk. Le kellett menni a térképről, eltűnni a semmibe, csak hagyják békén az embert, hadd éljen, és hadd nevelje fel a gyerekét. Ez az egy ambíció maradt, a többit feladták. Nem kis mértékben az ’50-es évek miatt, amivel szembeszállni nem volt lehetséges, beszállni meg nem akartak. De a szüleim nem nevelték belém a félelmet, nem hozták haza a bajokat. Mi otthon jól voltunk.
– A karakterei is példázzák, hogy lehet élni keserűen, és lehet élni így is. Ez döntés kérdése?
– Az nem, hogy rád szakadnak-e a század szerencsétlenségei – erről szól a film. De hogy közben találsz-e kapaszkodót a családodban, a másik emberben, és valami örömre való képességet megőrzöl-e magadban, arra megvan a szabadságod.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!