Megszenvedett vélemény

 

– Legutóbbi, Feleségverseny című regénye Magyarország egy lehetséges (közel)jövőjét írta le, a most megjelenő Tavaszi Tárlat pedig az ország múltjáról – az 1956/57-es évről – ad hírt, igaz, megdöbbentően hasonló utópisztikus módon. – Ami a múltat illeti, át szokás írni, természetesen, de nekem nem múlt idejű utópia gyártása volt a célom, sőt szerettem volna minél pontosabban felidézni azt a korszakot. Történelmi regények írásakor ez a feladat, és ezt lehet élvezni írás közben igazán. – A regény ötletét egy 11 évesen, 1957-ben olvasott újsághír adta, amire azóta is emlékezett. Hogy felfrissítse az emlékezetét hosszasan kutatott a szöveg után, de gondolom, a regény maga is igényelte az utánajárást. Mennyi ideig tartott a kutatást? – Két hónapba telt, amíg rábukkantam a cikkre, mert persze nem abban az újságban jelent meg, amelyikre emlékeztem, és nem tél végén, hanem tavasz végén, ami nagyon meglepett. Sok könyvet, korabeli újságot és kiadványt olvastam el, és sokakkal személyesen beszéltem. Az a tapasztalatom, hogy a felkutatott anyagnak tíz százalékát lehet felhasználni egy történelmi regényben. Most talán csak a hat-hét százalékát vettem bele, igyekeztem minden ballasztot kivetni. – Mi volt a fontosabb: a korszak történetének elmondása vagy a kiszolgáltatott, megalkuvó magyar ember kórképe? – Az író öntudatlanul is arra törekszik, hogy valamilyen nemzetkarakterológiát alkosson. A magyar korszakok kialakítottak jellegzetes magatartásokat, ezek pedig visszahatnak a korszakokra. 56 után nagyon keserves volt az élet Magyarországon, sőt fokozatosan vált egyre kínosabbá, amit prózában lehet igazán jól megfogni. Nem kórkép festésére törekedtem, hanem egy házaspár kettős történetét akartam előadni. Szerintem nagyon jó a sztori. – Tekinthető a mű afféle politikai manifesztumnak? – Nem gondoltam arra, hogy mai szempontból politikailag értelmezhető művet írjak. Ez a történet 56-57-ben játszódik, és nem máskor. Az a politikai és társadalmi helyzet nem hasonlít egyetlen másikra sem. – Akkor változik meg a rendszer, amikor mások kezdenek el hazudni, mint akiket megszoktunk – mondja az egyik szereplő, Gelb Géza. Nehéz nem áthallani ezt a mai korunkra. Számításba vette ezt? – Nem vettem számításba semmit, csak a szereplők igazságát. Gelb Géza és nemzedéke nagyon sok radikális társadalmi változást élt meg, többet, mint az előző vagy a következő nemzedékek, ők jogosan vélekedtek ennyire keserűen. – A fasizmust is általános érvényűként kezeli a regény. Honnan számítódik önnél fasisztának egy rendszer? – Mint szerző a fasizmusról semmit sem állítok. A korai Kádárrendszert egy olyan ügyvéd nevezi vörös fasizmusnak, aki partizán volt és küzdött a nácik ellen, majd népbíróként és hadbíróként halálos ítéleteket is osztogatott, majd megbánta. Annak az embernek, akiről az alakot mintáztam, valóban ez volt a véleménye. Megszenvedett vélemény. Nem én szenvedtem meg, hanem ő. – A demokrácia láthatóan csak ábránd a regényben, a valóságban lát megoldást az embertömegek kiszolgáltatottságának megszüntetésére? Egyáltalán: mettől minősül önnek demokratikusnak egy rendszer? – Demokrácia is annyiféle van, mint volt szocializmus annak idején. Van dél-amerikai meg észak-európai demokrácia, a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Az ókori demokrácia sem volt könnyen elviselhető, elég Arisztophanész mű veit elolvasni. A modern tömegtársadalomban a demokrácia jobbára üres jelszó. A regény cselekményének idején demokráciáról szó sem lehetett, engem pedig csak ez a kor foglalkoztatott, mert emberileg izgalmasnak találtam. – Sokszor említődik a regényben a lelkekben lakozó babona. Mi ez pontosan, valamiféle ideológia, magyar psziché? – Semmivel sem babonásabb a magyarság, mint a kelet-európai térség más népei, továbbá mint az összes nép a számunkra ismert történelemben, sok ezer év óta. A felvilágosodás szép utópiája volt, hogy a lelkeket a babonáktól meg lehet szabadítani. A XX. század nagy ellenpéldákkal szolgált. Ettől persze nem jó, ha behódolunk hiedelmeknek, de meg szoktuk tenni. Az sem mindegy, miféle az a hiedelem. Nem jók a XX. századi hagyományaink, ezekkel küszködünk ma is. – A regény színtere ismét Budapest, főleg Újlipótváros. Mi az, ami ennyire ideköti önt? – Harmincéves koromig ott laktam, és 56-ot is ott éltem át. Nemigen tudtam volna ezt a történetet máshová helyezni, elvégre azt a környéket adatott látnom akkoriban. Ez szubjektív dolog, a regény lényegéhez nem sok köze van. Lakhattak volna a főszereplők a Dohány utcában vagy Csepelen is akár. De azt nehezebb lett volna megírnom, többet kellett volna kutatnom, hogy lássam a színhelyeket. – A regény vége felé olvasható a következő passzus: „Ez a Magyarország: a szolgaság és a terror országa, a nyomor és a rosszindulat országa, a hazug önkények és a megalapozatlan illúziók országa, örök.” Mindezt elvileg „hősünk”, Fátray Gyula 47 éves gépészmérnök gondolja, de azért itt nehezen válik el az elbeszélőtől. Mit gondol minderről Spiró György, tényleg sohasem tudunk megváltozni, s felébredni az ezeréves álmunkból? – A főhőseim nem én vagyok, ez ellen mindig tiltakoztam. Fátray kegyetlen élmények után gondolja ezt – és pár oldallal később már nem is ezt gondolja. Szoktunk ilyesmit gondolni végső kétségbeesésünkben, de aránylag ritkán leszünk öngyilkosok. Ez a regény a túlélés regénye is, nem csak a kétségbeesésé. A túlélés ösztönét nincs jogom megítélni. – A Tavaszi Tárlat olyan kafkai abszurd, ahol maga az ábrázolt világ abszurd, kevésbé a megírás módja. Ugyanakkor, mivel ez az abszurd a valóságunk, az ingerküszöbök is ehhez idomulnak. Mit gondol, az emberek moralitása érzékeli még a helyezetek torzultságát vagy a közerkölcsök természetesként kezelik a megalázást, a megalázottságot, a kiszolgáltatottságot? – A megaláztatás folyamatának ábrázolása, egy társadalom megtörésének végigkövetése komoly írói feladat. Apró rezzenésekből, szinte észrevehetetlen önfeladásokból áll össze a nagy folyamat, amelynek a végén – reményeim szerint – előttünk áll a XX. század második felének Magyarországa. – A minap egy kormányzati vezető úgy nyilatkozott, csak a véleményformáló értelmiségnek nem tetszik, ami zajlik, a többség elégedett vele. Ön szerint tényleg ekkora szakadék tátong az értelmiség és a „többség” között. Mi ilyenkor az adekvát értelmiségi magatartás? – Nem tudok „az értelmiség” szerepéről nyilatkozni, azt sem tudom, ki számít értelmiséginek és ki nem. Erről már sokszor folytak terméketlen viták. Az író feladata viszont szerintem megformálni azt, amit a társadalom önmagáról és önmagától amúgy is tud, csak nem tudja kifejezni, mert nem az a szakmája. Ha a befogadók nem tudnák eleve azt, amit az író elébük tár, lehetetlen lenne a megértés, a művet végig sem lehetne olvasni. A jól megformált műalkotás meg szokta találni a maga népét. 56-57 története a mi nagy, kollektív tudásaink körébe tartozik, a nagy mítoszaink körébe, mint a törökkor vagy 1848–49, csak ezért-azért még aránylag kevesen formálták meg. Erre a megformálására tettem kísérletet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!