Minden másként van - Karinthy Mártonnal beszélgettünk

Karinthy Márton Kossuth- és Vámos László-díjas színházrendező, író, a Karinthy Színház igazgatója, 67 éves. 2003-ban jelent meg nagy sikerű könyve, az Ördöggörcs, amit azóta több nyelvre is lefordítottak. Övé az ország legnagyobb színészi társulata – állítja az igazgató, hiszen bárhonnan válogathat. 35 éve alapította Hököm Színpad néven, 1988 óta Karinthy Színház néven működik a teátrum. Buda eddigi egyetlen, állandóan működő, önálló kőszínházában a színészek „szellemi kötelékben” vannak. Karinthy Mártonnal beszélgettünk.



– Küldetéstudat, felkérés vagy családi „nyomás” miatt vágott bele a színházigazgatásba?

– Ma már úgy tűnik, küldetés volt, hiszen 35 éve folyamatosan tart. Akkor ez volt az egyetlen lehetőség, hogy életben maradjak. Előtte 10 évig állami színházaknál dolgoztam, de nem éreztem jól magam, nem kaptam megfelelő munkákat, talán nem voltam eléggé érett. Kellett egyfajta pánik ahhoz, hogy belevágjak egy olyan új dologba, amit azelőtt még senki nem próbált. Egy magánszínház igazgatásához senki nem értett akkor, én is úgy tanultam bele. Ma már küldetéssé patinásodott, buldogszorgalom és elszántság kellett hozzá, hogy olyan darabokat, műsorpolitikát állítsak össze, amilyet akartam, és olyan színészeket hívjak, akiket szeretnék. Az első 10 évben nem akartam semmit kiengedni a kezemből, mindent én is rendeztem, de jó ideje egyre több vendégrendezőt hívok. A sokszínűségben hiszek.

– Mi volt a kezdetekkor, és mi manapság a legnagyobb kihívás?

– Akkor is és most is a folyamatos, üzembiztos működés a legnehezebb. Sose zártunk be, ez a színház mindig életben maradt. Egy éttermet sem szabad becsukni, mindig nyitva kell lennie, ha jönnek az éhes vendégek. Ez iszonyú nehéz volt, mert eleinte csak a saját erőforrásaimra számíthattam.

– Beletette a saját pénzét is?

– Abszolút. Olykor még ma is rákényszerülök, de ma már van rá esély, hogy visszatérül. A tao-törvénnyel és a színházunk kiemelt státuszúvá nyilvánításával némi állami támogatáshoz is jutottunk, de az alapokat és a folyamatos költségvetést továbbra is magunknak kell biztosítani, ahogy a kezdetektől fogva. Persze mi is pályázunk, én kezdtem el ezt is a legkorábban, még a szocializmusban. Ismérvünk, hogy megelőlegezve, hozomra sosem kaptunk egyetlen fillért sem, csak amiért már megdolgoztunk. A tao is „utólag” érkezik, az eladott jegyek árának 80 százaléka lesz a miénk.

– Mi adja a Karinthy Színház sajátos szellemiségét, egyediségét?

– Ha már ilyen névvel élek, megpróbálok valamit a Karinthy-szellemiségből becsempészni minden előadásba. Azaz a dolgok sohasem maguktól értetődőek, minden más, mint amilyennek látszik, a színe és a fonákja is megjelenik. Ahogy nagyapám, Karinthy Frigyes mondta, minden másként van. A színház is ilyen és a színdarab is akkor jó, ha meglep, meghökkent. A magyar drámairodalom nagyon gazdag, ezért minden évadban „leporolok” egy régi magyar komédiát, Mikszáthtól kezdve Vaszary Gáboron, Nóti Károlyon, Lengyel Menyhérten, Molnár Ferencen át Csathó Kálmánig. Az ő műveik ma is működőképesek. Most mutatjuk be Aszlányi Károly Péter című remek, ritkán látható, szellemes, elegáns darabját, de büszke vagyok a Bozsik Yvett Társulatával létrehozott zenés, táncos, családi musicalünkre, a Rozsda lovag és Fránya Fridára. Illetve egy rémbohózatra, Joe Orton Szajréjára, ami társadalmi, szexuális tabukat döntöget, angol humorral fűszerezve. Készülünk egy nagy dobásra: amerikai musical, a Chicagót és a Kabarét is jegyző Fred Ebb–John Kander párostól. Egy olyan darabjukat vesszük elő hamarosan, amelyet itthon csak egyszer játszottak eddig, most pedig olyan kortalan színészekkel lesz látható, mint Pásztor Erzsi, Almási Éva, Kalmár Magda, Hámori Ildikó és Zsurzs Kati.

– Az általános érvényű alapeszméken kívül, mint például a tolerancia vagy a kisebbségek védelme, aktuálpolitikai kérdések is megjelennek a színpadon?

– Ez rendezői alkat kérdése. Én nem szeretem a direkten üzenő színházat. Az összekacsintásnak a játszók és a nézők közt a szocializmus idejében fontos funkciója volt, mindenki értette, ha például a szovjet csapatok kivonulására gondoltunk. De ma már máshol is mindenről lehet nyíltan beszélni, a színháznak nem okvetlenül kell ilyen direkten szólnia, arra ott vannak a tévék, a rádiók, az újságok. A színház egy olyan megemelt tér, amelyiknek elsősorban a költészetével, a szellemességével és a játékosságával kell tudnia szólni és hatni.

– A szűkülő médiatérben éppen eggyel kevesebb újságban lehet a fenti alapeszmékről diskurálni…

– Ezért még nagyobb a felelőssége a művészeteknek, a kultúrának. Ha ezek nem lennének, mindenképpen szegényesebb, sivárabb lenne a mindennapi életünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!