Hugh Jackman, aki pár héttel ezelőtt Pesten forgatott, némi magyarázattal tartozik, hogy miért reklámozza más teáját Európában, miközben Amerikában a saját kávéját nyomja. „A pénznek nincs szaga”, mondja nevetve az ausztrál sztár, aki évek óta arra gyúr, hogy végre filmre vigye fiatalkori álmát, a Molnár Ferenc remekéből (Liliom) készült Carousel című musicalt, miután letudja a Nyomorultak filmváltozatát. Jackman Los Angelesben adott exkluzív interjút a Vasárnapi Híreknek a Magyarországon most bemutatásra kerülő Vasököl című új filmjéről.
– A (reklám helye: Lipton) jegesteának köszönhetem, hogy végre eljutottam Pestre. Gyönyörű város! A levegője is tele van történelemmel. Sajnos csak annyi időm volt, hogy bejárjam a királyi palotát, ott vacsoráztam egy tüneményes étteremben, végigkóstoltam az összes magyar ételt, és főleg az ütött szíven, hogy Budapest ugyan letagadhatatlanul magyar város, de tud valamit, amitől egy külföldi mégis otthon érzi magát.
– Talán a kávénk?
– Olyan finom presszókávét, mint Pesten, kevés helyen kapni. De nem ez adta az ötletet, hogy a saját kávémat kezdjem forgalmazni. Kávébolond vagyok 18 éves korom óta, mikor először csöppentem be Olaszországba és megkóstoltam az ottani eszpresszót. Egy világ omlott össze bennem, mert az apámtól addig csak azt láttam, hogy egy kanál barna por lelöttyint egy kis forró vízzel a csapból, de annak a szaga meg az igazi kávé illata két világ. Olaszország óta kávén élek. A saját kávémárkámhoz Paul Newmanről koppintottam az ötletet, aki salátadresszingekkel kezdte, organikus ételkészítményekkel folytatta, és az összes pénzt jótékony célra fordította. És az igazsághoz tartozik, hogy ugyan kávéval kezdjük, de teával folytatjuk – tehát még sincs akkora ellentmondás a két dolog között, amihez a nevemet és az arcomat adtam.
– Új filmje, a Vasököl egész más referenciákat hív elő az idősebb magyarokból, mint a fiatalokból, akik azt érzékelik, hogy a technológia jóvoltából a robotok veszik át a stafétabotot az emberiségtől. Örül ennek, tart ettől, mit gondol róla?
– Örülök is neki, de szomorú is vagyok miatta, mert a technika fokozatosan kiszorítja az emberi munkát. Teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy hamarosan a ringben is robotokkal bokszolunk, mint ebben a filmben. Ami pedig a technikai fejlődést illeti, úgy vagyok vele, mint az emberiség 80 százaléka. Két éve szoktam rá az e-mailezésre, és be kell vallanom, hogy ellentmondásos a viszonyom a dologgal, mert időt ugyan sokat spórol, de mivel rettenetesen rossz a memóriám, rengeteget bosszankodom, hogy melyik e-mailre mulasztottam el válaszolni. Ha erre kitalálnának egy robotot, ami számon tartja az e-mailjeimet, nagyon nem bánnám.
– Sokan azért szeretik nézni az ökölvívást, mert saját agresszivitásukat élhetik ki benne. Az ökölvívók azonban esküsznek rá, hogy csak hideg fejjel tudnak nyerni a ringben. Ismer olyan bokszolót, aki bevallja, hogy zsigerből üt?
– Akikkel én beszéltem, egytől egyig azt mondták, abban a percben, ahogy elborul fejed, vesztettél. Ezért a jó öklöző arra utazik, hogy minél előbb és minél jobban begurítsa az ellenfelét, mert így sokkal könnyebben legyőzi. Az öklözésben az az izgalmas, hogyan kombinálod a nyugit az adrenalinnal, és az indulatokat a stratégiával. Ez minden szempontból igénybe veszi az embert, nem csak fizikailag. És aki elvéti az arányt, veszít. Sugar Ray Leonard volt a konzultánsom ebben a filmben. Ő mesélte, hogy annak idején minden meccs előtt leszerződtette Angelo Dundee-t, aki legalább olyan híres edző volt, mint a világnagyságok, akiket edzett. Dundee beült a ringben a sarokba, onnan irányította, terelgette őt. Sugar bevallása szerint neki köszönheti a hideg fejét és a győzelmeit.
– Ha elfogadja, hogy a színész is győzelemre játszik, milyen párhuzamot vonna a saját szakmája és az ökölvívás között?
– Stimmel a párhuzam, de a színész saját magát akarja legyőzni, hacsak nem az motiválja, hogy „lejátssza” a kollégát a vászonról vagy a színpadról. De ez nem én vagyok. Nem véletlen, mondta Sugar Ray, hogy Beverly Hills környékéről egy öklöző se került ki. A bokszolók nem markírozzák, amit csinálnak, mint a hollywoodi színészek. Ők tényleg ütnek.
– Az ön kisfia most van abban a korban, amikor a legjobban befolyásolható. Nem félti a sok erőszakos filmtől – köztük azoktól, amelyekben főszerepet játszik?
– Se az X-Ment, se a Wolverine-t nem engedtem, hogy megnézze, de ebből a filmből, a Vasökölből csak tanul, mert Adam, az öklöző robot kimondottan szimpatikus figura. Ebből nem lehet baja. De az öncélú erőszaktól féltem a gyereket, akár emberek, akár robotok közt zajlik.
– Következő filmjével kapcsolatban viszont nincs mit aggódnia, mert a kisfia csak történelmi és irodalmi ismereteit bővítheti.
– Hát a Nyomorultak című musical filmváltozatával tényleg! Boldog vagyok, hogy végre összeállt. Január-februárban kezdjük a próbákat, de én már októberben felfrissítem az énektudásomat. Hiszi vagy nem, ezért a szerepért a világot felforgattam, annyit lobbiztam. És nehogy azt higgye, hogy az ölembe pottyant. A rendező, Tom Hooper nemcsak engem nézett meg Jean Valjeanra, meg kellett győznöm egy próbafelvételen. Russell Crowe lesz Javert, aminek külön örülök, mert Russell jó haverom, félszavakból is értjük egymást, és ez nagyon fontos, hiszen jórészt Javert és Jean Valjean jelenetein múlik a film. Előző életemben – tudja, mire gondolok, az akciófilmek előtt odahaza az ausztrál színházakban – rengeteg musicalben játszottam és alig várom, hogy végre filmen is megmutathassam, hogy ez az én igazi műfajom.
– És akkor teljesen átvált musicalre?
– Azt nem állítom, de hogy minden erőmmel azon leszek, hogy összehozzam a Carouselt, az biztos. A stúdiók még tamáskodnak, szorongatják a pénztárcájukat, de remélem, már nem sokáig.
A Liliom Molnár Ferenc legismertebb darabja, a Carousel pedig az egyik legjobb musical, amit valaha írtak, és én sokkal jobb filmet csinálnék belőle, mint amit valaha csináltak.
Los Angeles, 2011. szeptember
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
