Több mint tíz év kihagyás után vasárnap este újra táncosként láthattuk Herczku Ágnest a Budapesti Tavaszi Fesztivál összművészeti produkciójában, a Csongor és Tündében, a Müpában. Két kőkemény próba közt beszélgettünk vele mesékről, népdalgyűjtésről és az időutazásról.
– Csak egy negyedórát láttam a próbából, de már a látványtól is elfáradtam. Hogy bírja fizikailag a felkészülést?
– Mindenem sajog, de nagyon boldog vagyok. Régóta érzem, hogy van még pár „patronom”, amit el tudnék lőni. Bár moderntánc-pedagógusként diplomáztam, őrültség, hogy elvállaltam a szerepet. A fizikai része persze a legnehezebb, de nagyszerű érzés volt, ahogy próbáról próbára tértek vissza az elfeledettnek hitt dolgok. Maximalista vagyok, egy pillanatig sem gondoltam úgy, hogy itt a Herczku Ági, tök jól énekel, ezért tessenek méltányolni, hogy csak tűrhetően mozog. Nincs felmentés.
– Tündérkirálynőt táncol a darabban. Emlékszik, kislányként milyen meséket szeretett?
– Ha úgy vesszük, Tünde szerepe nekem egy nagy beérkezés, mert kiskoromban csakis a tündéres, királylányos mesék jöhettek szóba, de legalább egy legkisebb libapásztorlánynak kellett benne lennie, meg hegyen-völgyön lakodalomnak. Az állatmeséket csak akkor voltam hajlandó elolvasni, amikor már kívülről tudtam az összes királylányosat. Egyébként Illyés Gyula 77 magyar népmeséje volt a kedvenc könyvem, de nagyon szerettem Benedek Elek meséit is.
– Ön is mesélt?
– A nővéremet szórakoztattam néha mesemondással, az érdekes viszont az, hogy énekelve. Emlékszem, feküdtünk az ágyon a nyírkarászi nagymamámnál, és egy bugyuta kis dallamra felfűzve mondtam a történeteket.
– Van egy kedvenc képem a népdalgyűjtéseiről: egy idős néni iPoddal a kezében elmélyülten hallgat valamit egy pici parasztházban.
– Ó, igen, ő a szováti Láli néni, épp azt hallgatja, ahogy a legendás Kallós- gyűjtésen az édesanyja énekel egy nagyon szép hajnalit. Miután meghalt az édesanyja, Láli néni sokáig nem volt képes visszahallgatni a felvételeit.
– Van olyan dal, dallam, aminek a felfedezése az ön nevéhez fűződik?
– Szerintem nincs, de nincsenek is ilyen ambícióim. Számomra a variánsok gyönyörűsége a lényeg: egy adott dal hogy hangzik egyik vagy másik településen. Hogy ugyanaz az ember hogyan díszíti ugyanazt a dalt húsz-, negyven-, hatvanévesen, hogyan változik a hanggal együtt a dallam is. Láli nénitől szintén vannak régi, lánykori felvételeim – ma sokkal kevesebbet díszít, mint fiatalon.
– A táncpedagógusi mellett történelemtanári diplomája is van. Ha volna egy időgépe, melyik korba utazna vissza?
– Leginkább konkrét időpontok, események vannak, ahol szeretnék ott lenni. Például az alexandriai könyvtár leégésénél: szeretném még időben eloltani azt a tüzet. Hihetetlen, hogy micsoda értékek vesztek oda akkor! Vagy nagyon szeretnék az ókori Athénban élni, Periklész korában – persze, nem rabszolgaként, úgy valószínűleg nem volna annyira kellemes…
– Úgy tűnik, igazi értékmentő típus. Népdalgyűjtés, hagyományőrzés, könyvtármentés…
– Tényleg! Egyszerűen nem bírom a pusztítást. Szégyellem magam, hogy az ember a civilizáció jelszava alatt micsoda barbárságokat volt képes elkövetni a történelem folyamán. Elég csak a holland, angol, portugál, spanyol gyarmatosítókra gondolni – nagyon szeretnék például visszautazni az időgépemmel az Inka Birodalomba, még a spanyol hódítók megérkezése előtt, hogy megmentsem az utókornak a kipu írás megfejtését. Mennyi mindent tudhatnánk meg az inka civilizációról, a világról a segítségével!
– Két tanári diplomával sohasem akart tanítani?
– Gyakran keresnek meg amiatt, hogy tanítsak éneket, de ezt a jelenlegi életvitelemmel nem tudom bevállalni. Viszont a Magyar Állami Népi Együttesben sokszor korrepetálok. Nagyon szeretem és izgalmasnak tartom, hogy alapos munkával olyan dolgokat lehet kihozni a táncosokból, amire nem is hitték, hogy képesek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!