Egy héten belül két kiállítása nyílt, így jelenleg három helyen is megtekinthetők a művei. Az elmúlt évtizedek legmeghatározóbb magyar képzőművészei közé tartozik, azon kevesek egyike, akik nemzetközi szinten is ismertek és elismertek. Az éppen ma hatvanéves Fehér Lászlóval pályafutásáról, példaképekről és a hazai kulturális élet nehézségeiről beszélgettünk.
– Nagyon ritka, szinte egyedülálló eset, hogy egy művésznek egyszerre három kiállítása is van, ráadásul egy városban...
– Én szerettem volna egy helyen, egy múzeumban megrendezni a kiállítást, de ez nem következett be, mert senki sem keresett meg a múzeumok részéről. Viszont több budapesti galéria érdeklődött nálam, egymástól függetlenül, hogy a hatvanadik születésnapom alkalmából szeretnének kiállítást rendezni a munkáimból. Valójában ez egy anyag, egy nagy anyag is lehetett volna.
– Mi volt az egyes kiállítások rendezőelve?
– Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó elnök-vezérigazgatója évek óta újra és újra előhozakodott azzal, hogy nagyon jó lenne megjelentetni egy könyvet a munkásságomról. Aztán most, a hatvanéves születésnapom kiváló apropó volt az album létrejöttéhez. Gondoltuk, izgalmas lenne épp az évforduló kapcsán olyan képeket bemutatni, amelyek korábban még soha nem szerepeltek sem kiállításon, sem más kiadványban. Így merült fel, hogy Victor L. Menshikoff műgyűjteményéből kellene válogatni, akinek sok korai munkám van a birtokában. Ő vetette fel, hogy mi lenne, ha Alexander Borovszkij írná meg az albumba a tanulmányt, hiszen a neves szentpétervári művészettörténész már évek óta figyelte és ismerte munkásságomat. Így állt össze az album anyaga. Az 1975–94 között készült műveimből egy nagyon erős szelekció eredményeként született meg az a válogatás, amelynek bemutatására a Kieselbach galériában került sor. Sajnos a ’80-as évek munkái teljesen kimaradtak, de még így is kevés volt a hely ahhoz, hogy egészében be tudjuk mutatni ezt az időszakot.
– És a másik két kiállítás?
– A Társalgó galériában látható az Ellenfényben című tárlat, ott kimondottan a legújabb, jórészt nagyméretű műveket lehet megnézni, ugyanilyen friss munkákból összeállított anyag látható a Cultiris galériában is. Ez a bemutató viszont kizárólag a grafikai munkákra koncentrálódik, és ez adja a tárlat különlegességét, mert itthon Magyarországon ez az első kizárólagosan pasztellekből megrendezett kiállításom.
– Akkor most alaposan végignézte a saját pályáját. Mi az, ami ezt a hosszú időt jellemzi? Volt olyan munkája, amire rácsodálkozott?
– Az ember folyamatosan tovább építi azokat a dolgokat, amin elindult. Vannak pillanatok, amikor érdemes visszanézni, mert az segít az eligazodásban. Sokszor meglepetések is érnek, hiszen vannak olyan képek, amikről közvetlenül a megfestésük után azt gondoltam, hogy kevésbé sikerültek, aztán évekkel később, amikor előkerülnek a raktár mélyéről, átértékelődnek a dolgok és kiderül róluk, hogy valahogy „megjavulnak”. Van, hogy el kell telnie tíz, húsz vagy néha harminc évnek is ahhoz, hogy azok az értékek, amiket egykor közölni akartunk, értelmet nyerjenek.
– És hogy látja a jelent?
– A három kiállításom megnyitója után nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam és ez sokat javított a jelenlegi közérzetemen.
– Mintha külföldön jobban értékelnék a művészetét, mint itthon…
– Ez mindig is így volt. A magyar értékrend az valami furcsa dolog. Itthon nem szabad sikeresnek lenni, mert az gyanús, és nem szabad, hogy szeressék az embert, mert az megint csak gyanús. A művész legyen szegény, elzüllött, beteges ember, akkor mindenképpen szeretni fogják, aki viszont nemzetközileg ismert és sikeres, az nem szimpatikus.
– Hogyan sikerült kilépnie a nemzetközi porondra?
– 1988-ig nem tudtunk utazni, nem tudtunk mozogni úgy, ahogy kellett volna, és ez meggátolta a kapcsolatfelvételt külföldi galériákkal. Akkor megkaptuk a világútlevelet, és onnantól az én egzisztenciális problémáim megszűntek, elkezdték vásárolni a műveimet a nemzetközi galériák. Aztán jött a Velencei Biennálé 1990-ben, ami életem egyik legnagyobb sikere volt. Utána rengeteg múzeum, galéria keresett meg.
– Ma már könnyebb benne lenni a nemzetközi művészeti életben magyarként?
– Azt hittük a kilencvenes évek elején, hogy ha lehullik a vasfüggöny, megnyílik az út a nemzetközi porond felé. De be kell látnunk, hogy sajnos ez mind a mai napig sem valósult meg. Jó néhány évvel ezelőtt, amikor meglátogatott Alexander Borovszkij, a képeimet nézegetve azt mondta: ezek világszínvonalú művek, bármelyik nagy múzeum falán megállnák a helyüket, csak egy nagy baja van – folytatta – a képeknek is, meg neked, hogy nincs mögöttetek ország. Ez egy tökéletes megállapítás. Hiába születnek meg a remekművek, ha ezeket nem tudjuk megfelelő módon bemutatni a világnak.
– Ez a kiállás most mintha még jobban hiányozna, mint az elmúlt évtizedekben.
– Egyszerűen kialakult egy ilyen légkör az ország meg a hazai művészet körül. A ’90-es évek elején szinte eufórikus állapotban voltunk, akkor mindenki irgalmatlanul kíváncsi volt ránk. Aztán a kezdeti lelkesedés az évek folyamán halkult és mostanra teljesen leült.
– Az elsők között jelezte, hogy nem ért egyet Fekete György irányvonalával, meg is volt a visszhangja.
– Ezt a kérdést tulajdonképpen már lezártam. Én mindig is úgy éreztem, hogy a művészetnek abszolút függetlennek kell lennie a hatalomtól, másrészt pedig a kirekesztés, a diszkriminatív megjegyzések soha nem vezettek sehova. Nagyon tisztelem Konrád Györgyöt, és számomra elfogadhatatlan, hogy őrá olyan megjegyzéseket tegyenek, mint amik ott, akkor elhangzottak. Ugyanakkor az is igaz, hogy több olyan jelentős művész kolléga maradt az akadémián, akiket én szeretek, tisztelek, olyanok, akikkel soha semmilyen problémám, nézeteltérésem nem volt.
– Nemcsak a művészete, hanem a műgyűjteménye is ismert.
– Valójában nem úgy gyűjtök, mint egy átlagos gyűjtő, aki végiggyűjt egy-egy periódust, hanem azokat a műveket és művészeket keresem, amik hatással voltak rám még gyerekkoromban, amikor megálltam egy-egy kép előtt, és szinte imádkoztam a titokért, hogy megtudjam, megértsem, hogyan lehet ilyen fantasztikus képet festeni. Ma pedig már azon mesterek képei, vagy legalábbis egy részük, amelyekért kisgyerekkoromtól rajongok, itt vannak körülöttem, és én órákig tudom nézegetni őket, és töltődni belőlük. A gyermekkori álmok most újra lejátszódnak. Én kimondottan belső, emóciós emlékek alapján olyan mestereket emelek be a gyűjteménybe, akikhez nagyon nagy közöm van, mint például Lakner László, akit példaképemnek tekintettem mindig, és akivel mára személyes jó barátságot ápolok.
– Önnek sikerült találkoznia egy példaképével. Mit gondol, önre példaképként tekintenek?
– Vannak, akik bevallják, hogy mennyire szeretik a műveimet, és jönnek is hozzám, hogy adjak tanácsokat. De az a fajta tisztelet az előző generációk iránt, mint ami az én időmben volt a mesterek és a tanítványaik között, az már nincs meg. Ha például elment mellettem Bernáth Aurél, és én ráköszöntem, hogy jó napot mester, ő megemelte a kalapját és visszaköszönt, akkor az olyan volt, mintha ráragyogott volna a nap az emberre…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!