Nincs ügyeletes zsenink – a költészet napja alkalmából Tverdota Györggyel beszélgettünk

 

– Miért éppen József Attila születésnapja lett a költészet napja?

– Nem egyszerű rá válaszolni, de kezdjük az elején! József Attila ünneplése sokáig a halála napjához kapcsolódott, nem is alaptalanul, hiszen azt lehet mondani, hogy a halála napján, vagyis december 3-án született újjá. Ez volt az elsődleges hagyomány. Az 1960-as években viszont a Kádár-rendszer kultúrpolitikája úgy döntött, hogy átteszik József Attila ünneplését a születése évfordulójára, azaz április 11- re, mégpedig eltökélt optimizmusból. Mert nem illik a halál évfordulóját ünnepelni. Ekkor következett be egy addig sohasem látott népszerűvé válási hullám, ez sodort engem is a költőhöz, emiatt lettem József Attila-kutató. Az általános iskolában, a gimnáziumban, a színpadon és minden helyen, mindenki hirtelenjében úgy érezte, hogy József Attila versei jelentik számára a legnagyobb költészeti élményt. És ez a lelkesedés azóta is tart.

– Pedig vannak más népszerű költőink is, akiket előszeretettel emelünk ki, ilyen Ady, ilyen Petőfi… Mi lehet az, amitől József Attila máig népszerű?

– Mert József Attila nem volt apafigura. Nehezen viseljük el a zsarnoki apákat, az irodalomban legalábbis. Ha valaki meg akarja mondani, hogy mit gondoljunk, mi az igazság, mihez kell tartanunk magunkat, az nem népszerű. Ady Endre például sztentori hangon kijelentett dolgokat, és annak úgy kellett lennie. Ilyen szempontból őt is nehéz elviselni. József Attilát a sors megkímélte ettől, mert amikor nagy költő lett, akkor rögtön a pálya szélére sodródott, így soha nem osztottak neki szerepet. Soha nem került olyan helyzetbe, hogy ő valami módon apafigurává válhatott volna. Olyan testvér maradt, akit lehetett szeretni. Persze a népszerűségének vannak történelmi okai is. Hosszú ideig „A magyar költő” Petőfi Sándor volt. Olyannyira, hogy nemcsak a konzervatív, népnemzeti irányhoz tartozó, hivatalos köröknek a költője volt, de a szociáldemokrata párt is sajátjának tekintette forradalmisága miatt. Amikor Ady meghalt, a szociáldemokraták adoptálták őt is, és kialakították a Petőfi–Ady hagyományt, majd amikor József Attila meghalt, harmadikként csatlakozott hozzájuk, így kialakult az úgynevezett irodalmi fővonal. Később ebből a fővonalból Petőfi és Ady egy kicsit kikopott. Előbbit túl közvetlennek, túl egyszerűnek, túl simának kezdte látni a közönség. Aztán Ady népszerűsége is lejárt. Maradt József Attila, jelenleg egyeduralkodóként.

– Fontosak egyáltalán a versek? Van még jelentősége a költészetnek?

– Hát, nem igazán. Az irodalomszerető emberek inkább a prózát szeretik és olvassák. Ma a próza korszakát éljük. A költőknek világszerte sokkal kisebb a presztízsük, mint akár két vagy három évtizeddel ezelőtt volt. Rengeteg ilyen hullámvölgye volt korábban is a költészetnek, most is ilyenben élünk, de József Attila ezen a hullámvölgyön belül is népszerű. De közben a költőkről való beszédet is folyamatosan meg kell újítani, nem lehet száz éven keresztül ugyanazt mondani valakiről, mert megunja a közönség. Ha azt akarjuk, hogy egy költő iránt megerősödjön az érdeklődés, akkor változtatni kell, József Attila esetében dolgozunk is a beszédmód a megújításán.

– Hogyan lehet újítani?

– Mondok egy példát. Az ötvenes években a francia irodalomban József Attiláról mint a baloldali, kommunista költőről beszéltek, a politikai vonatkozásait, a társadalmi érdeklődését lehetett előhozni. Ezt a francia közönség ’68 után halálra unta, nem lehetett többé ezzel eladni József Attilát. Volt azonban Párizsban egy magyar emigráns pszichoanalitikus csoport, ők kezdték a freudista József Attilát bemutatni, méghozzá teljes sikerrel. Most viszont az ezerarcú József Attiláról kell beszélni, hogy sokféle, sokakat tud megszólítani, és mindenkit másképpen. Ez talán egy időre megint elszórakoztatja a közönséget. A negatív példa egyébként Petőfi, aki a 19. század második felében egész Európa-szerte ismert és elismert költő volt, viszont a róla való beszédet nem újították meg, elintézték annyival, hogy ő úgyis egy világnagyság. Ha új lexikon készül, abba bekerül úgy, ahogy eddig. De nem biztos, hogy a lexikon a közönséggel való érintkezés legbiztosabb helye, az esetek többségében inkább temető.

– Ez a múlt, de mennyire lehet jelen idejű a költészet?

– A poétákra általában a haláluk után figyelnek fel. A költő ugyan a jelennek ír, meg a jelen problémáiról, de a legnagyobb hatást valójában mindig a közeljövőjére, a halálát követő közvetlen időszakra teheti. Vannak kivételek, de az esetek többségében inkább posztumusz dolog a költészeti népszerűség. Voltak persze József Attila után nagy költők. Szabó Lőrinc például, aki József Attila kortársa volt, és életében sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett, mint József Attila. Aztán eltűnt, de most ismét méltatják. Aztán ott van például Radnóti, aki nagyon jelentős költő, vagy Weöres Sándor. Két nemzedékkel odébb következik Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, mára mindkettő nagyságát elismerik. Az utánuk következők esetében már bizonytalan a helyzet. Persze vannak ügyeletes zsenik, vannak, akik kiemelkednek az átlagból, de jelen pillanatban olyan, akire a szakma, a kritika és a nagyközönség egyöntetűen letenné a nagyesküt, nincs. Az utolsó igen nagy költő, akinek kultusza van a magyar irodalomban, az József Attila.

– Kultuszt az olvasó vagy az irodalomtudomány teremt?

– Az, hogy valaki széles közönség előtt arat sikert, nem elég ahhoz, hogy kultusza fennmaradjon, kell, hogy az életmű mögé álljon. Ehhez viszont szakemberekre van szükség, ők tudják hitelesíteni a műveket. Jó példa Wass Albert esete: hiába akarnak, nem tudnak neki kultuszt teremteni, mert az életmű nem elég jó ehhez. Ideig-óráig csinálhatunk úgy, mintha kultikus író lenne, de ez el fog múlni, mert a kultuszt táplálni kell. Nincs hitelesítés kritika nélkül. Rövid ideig lehet valakit szeretni politikai okokból, de ahhoz, hogy ez tartós legyen, Shakespeare-nek kell lenni. Az a néhány száz év, tömérdek tanulmány, kritika, elemzés nem véletlen.

– József Attilát pedig újra és újra előveszik.

– A nagy költők beletagolódnak a mindennapjainkba. Ilyen kevés van, de József Attila közéjük tartozik. Már nem is tudjuk, hogy őt idézzük. És a József Attila-kutatás is élő tudomány: vannak viták, nagy az egyet nem értés, és én azt mondom erre, hogy hála istennek. Amíg ez a vita van, addig biztos lesz érdeklődés.

– Ezek szerint még van irodalmi tudományos élet is…

– Van, bár meg kell mondani, hogy az irodalomtudomány maga rengeteget tesz azért, hogy érdektelenné váljon. Kialakítottunk egy szakzsargont, és ezzel sikerül elérni, hogy senki sem érti, amit mondunk. És így senkit nem is érdekel. Én abban hiszek, hogy olyan szempontból kell vizsgálni a műveket, ami a ma élő embereket is érdekli, és olyan nyelven kell ezt tenni, amit meg is értenek. Ha csak azt nézzük – pedig ez is érdekes és fontos dolog –, milyen műfajok vannak, vagy hogy néz ki a metafora, akkor az egészet megette a fene. Akkor a közönség elkezd ásítozni.

– Az egyetem lenne ennek a munkának a helye, nem?

– Az egyetem válságban van. Nem csak azért, mert hatalmas összeget vontak ki, bár valljuk be, ez már önmagában halálos csapást mér ránk. Szegény ország vagyunk, nem adnak pénzt erre a területre, így a bölcsészettudományi oktatás visszaszorul. Nem termelünk pénzt, s így a presztízsünk, megbecsültségünk zsugorodik. Azt kellene valahogy bebizonyítani, hogy szükség van erkölcsi tartásra, ízlésre, és ebben nekünk nagy a szerepünk. Vannak nagyon differenciált társadalmak, ahol az emberek a pénzüket nem stadionokra, hanem kubista festményekre költik. A jelenlegi magyar társadalom nem ilyen. Itt nincs presztízse a kultúrának, és ekként is bánnak velünk. Ez egyébként világjelenség, minket csupán az különböztet meg másoktól, hogy itt sokkal drasztikusabban, durvábban és balkánibban intézik ezeket a dolgokat. Másrészt Nyugaton van magántőke, ami beszáll a felsőoktatásba. Ilyesmi nálunk egyáltalán nincs, az államra vagyunk utalva. Az állam pedig nagyon rossz gazda, mint a mellékelt ábra mutatja. De az is biztos, hogy a bölcsészkart is át kell alakítani, mert ez így nem tartható. Hogy hogyan? Azt egyelőre nem tudni, úgy látom, mindenki sötétben tapogatózik.

– És eközben kiváló tanárokat küldenek el. Önt is.

– Az, hogy velem együtt sokakat nyugdíjaztak, azzal jár, bizonyos dolgokat a jövőben nem tudnak majd olyan szinten tanítani, mint eddig. Csökken tehát a nívó, de valószínűleg ennek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. Ebből az következik, hogy lesz egy leépülési folyamat, amit ugyan felépülés követhet majd, de közben lesznek ennek a történetnek nagy vesztesei. Olyanok, akik nem érdemlik meg, hogy vesztesek legyenek. Egy idő után viszont szükségszerűen megjön az ellenhatás, amikor kiderül, hogy ez a színvonal már nem vállalható. Rá kell majd jönni, hogy ennél már nincs lejjebb. És akkor meg kell majd próbálni az elkövetett hibákat helyrehozni.

– És önnel mi lesz?

– Most az egyetem úgy csinál, mintha kegyet akarna velem, velünk gyakorolni, én meg úgy, mintha én tenném ezt. Ők felajánlják, hogy lehetek professor emeritus, vagyis megengedik, hogy ingyen tanítsak. Én meg erre nem mondok semmit… De közben itt van a doktori órám, ahol a hallgatók kiálltak mellettem. Vannak, akik jelezték, hogy csak akkor jönnek, ha én tanítom őket, ezért folytatom a doktori programot. Amúgy pedig úgy fogom fel ezt a helyzetet, hogy szabadúszó lettem, aki kap némi pénzt – nyugdíjat –, de közben azt csinálom, amire eddig nem volt időm. Két fontos dolgom van: meg kell csinálni József Attila prózai műveinek kritikai kiadását, és szeretnék írni egy József Attila-nagymonográfiát is. Nincs az sehol sem megírva, hogy az embernek mindig ugyanolyan jó feltételek mellett szabad csak végeznie a munkáját. Mostantól kevesebb pénzért dolgozom ugyanúgy, ahogy eddig.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!