Nem lehet vele interjút készíteni. Utálja, ha faggatják, pláne, ha arról, amiért elvileg kíváncsi lehet rá az olvasó, így az újságíró is: hogy hogy voltak azok a szerelmes filmek, hova tűnt évtizedekre, hol hagyta el azt az arcot, amibe lányok tízezrei beleszerettek. A Beri Ary név említésére ökölbe rándul a keze. Akkor inkább beszélgessünk Berencsi Attilával. Mint a végére kiderült: így sokkal jobban járunk. És nincs, aki lebeszélhetne minket arról, hogy jövő héten csápolni menjünk a 30 év spéttel megtartott Beri Ary és a Pillangók koncertre.
Ez a szöszmöszmackóban és festékes pulcsiban, gitárral a kezében a műterem-pincében kedélyesen eldumálgató, tök őszinte fickó sokkal érdekesebb figura, mint a titokzatos Beri Ary. Berencsi Attila ugyanis végtelenül szórakoztató és inspiráló figura, aki sokat tud a szabadságról. Megdolgozott érte, mondhatni úgy is: megszenvedte, de ő tiltakozna a kifejezés ellen. Mindig csak azt csinálta, ami vállalható volt számára, még akkor is, ha ez mosogatást jelentett Londonban vagy csapolást Budapesten. Ha kocsiban lakott vagy egy hideg üzlethelyiségben. Visszaverte a betörésére irányuló támadásokat, alkohollal és dalokkal vértezte fel magát. Mostanában már csak dalokkal. 7000 van belőlük a gépén, és nem bánja, ha sírba szállnak vele. Nem vállalna be semmilyen kompromisszumot azért, hogy színpadra állhasson velük. Volt ott, sokan hallgatták, rajongtak érte, de nem kért belőlük, mert azt gondolta, nem rá, nem zenekarára, a dalaikra kíváncsiak, hanem a Szerelem első/második/utolsó vérig Beri Aryjára. Most úgy érezi, itt az idő eljátszani azokat a dalokat, amiket 30 éve nem sikerült. „Az, hogy egy lemeztelen, harminc évvel ezelőtt rétegzenét játszó zenekarnak a vélt vagy valós, de mindenképpen régen elmúlt hírnevére gazdaságilag építsek, felesleges illúzió lenne. Egy alkalommal szeretném eljátszani azt a lemezanyagot, amiből 8 szám, annak is egy demóváltozata annak idején kikerült. Látom, hogy hogy hullanak el a spanjaim. Ennyivel jövünk magunknak és az embereknek is – mondja Berencsi Attila. – A szembesülést várom a legjobban. Amikor ez a zene az elhíresült – az a nyomorult kazetta rongyos másolatokon elterjedt –, addigra nem volt már ez a zenekar. Nem volt meg az, hogy ott áll velünk szemben x ember és énekli a számainkat. Felemelő pillanat lehetett volna. Hogy ránk, rám kíváncsiak végre, nem Fügére meg a filmdalokra” – folytatja a zenész, aki bár többször elmondta, hogy miért nem lett belőle „jó csellista, jó festő”, nem pörgeti magát az elszalasztott lehetőségeken.
„Azzal, hogy elidőzítettem magam, már 20 éve együtt tudok élni. A »mi lehetett volna, ha…« érzést otthagytam a ’90-es években.” Bár visszatérése a nyilvánosságba a 2010-es évek elején rendre erről szólt, arról, hogy hogyan tette tönkre az életét a népszerű filmtrilógia, azt mondja, ezt az őt körüllengő érzést az újságírók generálták. Ő ugyanis nem olvassa, amit róla írnak. Nem sok interjút ad és nem kéri vissza a cikkeket, nem nézi meg a felvételeket, amiken szerepel.
Sőt van olyan filmje is, amit soha nem látott, bár ennek súlyosabb oka van annál, semmint hogy nem kíváncsi senki véleményére.
Szerelem kivérzésig
A sosem látott film a Szerelem utolsó vérig volt, amely 12 évvel azután készült el, hogy Berencsi Attila rávágta az ajtót a magyar filmgyártásra. Gyűlölte a hírnevet, különösen hogy gúnynevén „futtatják”. „Ez egy gúnynév, amit a Kisképzőben kaptam. Jópofának tartották a film készítői ezt kiírni a film végén, én meg jó ötletnek tartottam ezt úgy megköszönni, hogy letolom a gatyámat a díszbemutatón a színpadon. Ki szeretné, ha Arankának becéznék 50 évesen. Vagy akár 18 évesen?”
Attila fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy nem a filmmel volt, van baja, hanem a rá tett hatásával, következményeivel, amelyeket a mai napig szembesül. Amikor kikerült a moziba, „borzasztó cirkusz” kezdődött körülötte.
Idézzük fel ezt a 30 évvel ezelőtti pillanatot: Attila ül a 7-es buszon, talán éppen próbára tart, már el is felejtette a forgatást, az érte kapott 16 ezer forintot „elverte a büfében”. Pár lány vihog és rá mutogat, az egyik megszólal: ez nem lehet ő, ő már biztos kocsival jár… Innentől nem mehetett végig úgy az utcán, hogy ne kapjon ilyen-olyan megjegyzéseket, volt hogy tettlegességig fajultak a dolgok. Ma már elképzelhetetlen, de a Szerelem első vériget másfél millióan nézték meg a mozikban.
A zenélést is megmérgezte a sztársága, ebben az évben, ’86-ban alakult a Pillangók. Nagy volt a jövés-menés a zenekarban, többekről hamar kiderült, hogy a Beri Aryra irányuló figyelemből kérnének részt. ’89-re a filmes pályafutással együtt vége lett a zenekarnak is. Ekkor mutatták be Gazdag Gyula filmjét, a Túsztörténetet, amely a balassagyarmati lánykollégiumban lezajlott túszdrámát dolgozta fel. Berencsi Attila játékáért rangos elismerést kapott, a San Sebastian Filmfesztivál fődíját, amit előtte egyetlen magyarként Latinovits Zoltán nyert el. A díjért – bár azt ígérték személyesen veheti át – nem mehetett el, a következő évben darabokban kapta meg.
„Jellemző mozzanata volt ez a rendszernek. Akkor azt mondtam, hogy ne merjenek többé keresni. Sosem akartam színész lenni, nem mondtam verset tükör előtt, nem hiányzott a szereplés, sőt végig az ismertség ellenébe mentem, azért is volt fontos a zenélés, mert saját jogon akartam valamit, de az is Beri Aryról szólt…”
Hogy mi vette rá arra, hogy a 2000-es évek elején újra bemenjen a stúdióba, ráadásul a Szerelem utolsó vérig forgatására?
„Azt hittem, hogy ezzel pontot lehet tenni az ügyre. Csak hát megint bekéredzkedett a dilettantizmus a munkába. Az egészből annyi maradt, hogy valamelyik banknak még mindig tartozom 80 millióval. Egy fillért ne láttam belőle, pedig még a forgatókönyvön is rengeteget dolgoztam, ahogy a büfés néniig kábé mindenki. A gazdasági fővezére a filmnek, aki behazudta a nem tudom hány milliót, a Tocsik-per harmadrendű vádlottja volt. Ezt a Mai Napból tudtam meg a forgatás előtti napon. A lényeg, hogy sok sötét arc szerepelt az ügyben, nekünk meg pénzt kellett szereznünk. Valószínűleg katasztrofális lett a végeredmény, sosem bírtam megnézni.”
A festést nem lehet szeretni
Berencsi Attila újabb 10 évre eltűnt a nyilvánosság elől, festésből élt, ahogy ma is, amelyet bevallása szerint sosem élvezett. „A festészet az meló, egy bizonyos szinten túl nincs festő, aki élvezné. Amikor már el szeretnél érni valamit, akkor folyamatos küzdelem. A legkevesebb, hogy nincs sikerélményed.
Amikor eljutsz odáig, hogy hogyan festenéd meg a diszkófényben megvilágított nőt nejlonzacskó mögött, akkor egészen pontosan tök értelmetlen az élet, mert közben meg jönnek a megrendelők, hogy egy kétdimenziós nonfiguratívot kérnek. Túl rövid az élet mindehhez, igazából mindenhez, amit nem élvezel. Ötven nyár, ennyid van. Az első nyolcat anyánkkal kell töltenünk, akkor nem azt csináljuk, amit akarunk, az utolsó tízet meg mankóval.”
Ezért minden lehetséges, szabad és lopott pillanatot a zenének szentel, ezért is van folyamatosan gondban a határidőkkel.
„Ha a zenével el akartam volna érni valamit, már azt sem élvezném. El kellett volna kurvulnom, voltam már ott, ahol osztották az óvszert – utal a ’80-as évek megkeresésére az akkori zenei atyaúristen, Erdős Péter részéről. – Azt mondta az a raccsolós, fürdőköpenyes nyomi, ha csinálok Évivel egy karácsonyi számot, jövőre Moszkvában felléphetek a U2 előtt.
Elég határozottan elküldtük egymást, többet nem beszéltünk. Erdős Péter epigonjai vezetik ma is a zeneipart, nincs ott nekem való hely. Nem pörgetem magam abba, hogy nem értékelik, amit csinálok. Hány nálam tehetségesebb emberről nem tudnak, lehet, hogy ebben a pillanatban a favellákban éppen lelőnek egy kiváló rappert, aki 200 embernek reményt adott.
A Vouge címlapján sem az orosz független színész szerepel, akinek kétségei vannak magával vagy akár a színjátszás mibenlétével kapcsolatban, hanem Charlie Sheen. Nem jobb kimaradni az ilyesmiből? – fordul a számítógép monitorja felé, felveszi az olvasószemüvegét. „Na, ha így látnának, akik Beri Aryra kíváncsiak” – nevet fel és sorra nyitogatja a mappákat, újabb és újabb számokat mutat, élvezi, belepenget, kipirul, énekel. Hagyjuk is ezt az interjúdolgot.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!