Még egyre felfelé ível pályájuk, de már most hazánk egyik legnépszerűbb zenekara a 2004-ben alapított Anna and the Barbies. Június 7-én Óz, a csodák csodája címmel összművészeti produkcióval varázsolták el fanatikus közönségüket a Művészetek Palotájában. Még a készülődés közepette, próbatermükben rohantuk le kérdéseinkkel az együttes dalszerzőit, Pásztor Anna énekest és öccsét, a gitáros Sámuelt.
– Jelzésértékű, hogy a Művészetek Palota-beli koncertre igen hamar elfogytak a jegyek. Önök miben mérik a sikert?
Pásztor Anna: Ha beszállhatunk a turnébuszba, és az elindul a fenekünk alatt, s tudjuk, játszani megyünk valahova, ahol várnak minket. Hogy van hova menni zenélni – ez számunkra a legnagyobb siker. Meg persze amikor születnek a dalok, ha kitalálunk valamit, próbálunk, lemez készítünk… amikor él a zenekar, és tudjuk, egy nagyszerű folyamat részesei vagyunk.
– A müpás fellépés egy koncepció jegyében fogant. Kinek a fejéből pattant elő az ötlet?
Pásztor Sámuel: Anna már régóta dédelgette ezt az Óz-történetet: a mi kettőnk útkeresését szerette volna párhuzamba állítani Dorothy és Toto kutya bolyongásával, belevonva az egész zenekart, ahogy haladunk előre a dolgainkban.
P. A.: Kiragad bennünket a tornádó az otthonunkból, zenei műfajok között kóborolunk, az egyes helyszínekhez (pipacsmező, szárnyas majmok, mumpicok földje stb.) más-más dalcsokrunk kapcsolódik, közben csapódnak hozzánk a barátok, akikből kialakul a zenekar. Mindezt groteszk, vetített látványvilággal spékeltük meg. Nagyon erősek a vizuális elemek: több hétig forgattuk a minden számunk alatt megjelenő rövidfilmeket – elég szürreálisra sikerült ez a képi utazás. Mészáros Katalin operatőrrel, aki a videoklipjeinket is készítette, ketten rendeztük ezeket a némafilmeket.
– Kicsoda Óz?
P. A.: Óz az ígéret, a remény, netán isten, vagy a lemezkiadó, a siker… Hol a Müpa tulajdonosaként jelenik meg, hol más alakban, de mindig útbaigazít…
P. S.: Hobo alakítja, míg a jó északi boszorkát Szalóki Ági, a rossz nyugati banyát pedig – Frenk! Ez először furcsa volt, de annyira jó ruhát kapott…
P. A.: Egyáltalán nem zavaró, mint valami furcsa pap, úgy néz ki….
– Mennyire lesz ez az előadás kuriózum?
P. S.: Az az álmunk, hogy az elkövetkezőkben mások is színpadon láthassák. Óriási munka volt benne, a dalokat is át kellett hangszerelni…
P. A.: Egyébként csak a magyar nyelvű számainkból áll össze ennek a hibrid, filmes, színházi, félakusztikus koncertnek a repertoárja. Teljességgel megoldató, hogy máshol is fellépjünk vele, mivel könnyen utaztatható a produkció.
– A koncertjeiken – főként Anna öltözeteiként – tapasztalható teatralitás kiterjesztéseként is értékelhető ez az összművészeti alkotás. Nem bíznak pusztán a dalaikban?
P. S.: Annának természetéből adódik az extravagancia, mindig is rocksztárnak nézett ki…
P. A.: …futóbolondnak…
P. S.: …akár, a kettő közel jár egymáshoz. Eleinte késztetése volt a zenekar tagjainak öltöztetésére, ez, hála égnek, lekopott – mindenki megtalálta a saját ízlésének megfelelő gúnyát. Neki természetes, hogy estéről estére kitalál magának valami elképesztő jelmezt. Ezzel nem elnyomja, hanem kiteljesíti a számok jelentéseit.
P. A.: Az aktuális helyszín, a saját közérzetem dönti el, mit vegyek föl aznap estére. Szeretek magam, a hely, az elvárások ellen öltözködni – kiskocsmában rokokó cuccok, fennakadt csipke a bárpulton. Szeretem, ha felkavarom az állóvizet, ha feszültséget teremtek, ez inspirál engem is, átváltoztat: színházzá formálja a koncertet.
– Ellenben – úgy tapasztaltam – egy Anna and the Barbies-koncerten a közönség nem csak nézelődik.
P. A.: Imádok páváskodni, bohóckodni, merek elmebeteg lenni, de ez a szórakoztatás része; ezt érzik az emberek, hogy értük van, be is lehet csatlakozni a játékba – ami föloldja őket…
– Mi az, amit a leginkább értékelnek a másikban?
P. S.: Nagyra tartom Anna sokoldalúságát, és azt, bármit alkot, szenvedéllyel, érzelmekkel, egyben ésszel is teszi. Egyszerre állja meg a helyét például egy női magazinban, egy rockkocsmában, vagy a blogján, ahol irodalmi szintű szövegeket ír – nem mellesleg jó dalszerző és előadó.
P. A.: Az öcsémben egy nagyon higgadt tudatosság munkál: hihetetlen módon rálát a zenére, ott lüktet benne mind a kortárs, mind a klasszikus muzsika. Mindenféle impulzusokat átenged magán, hogy saját világot építsen belőle. Igazi zenei talentum: nemcsak dalszerzőnek, zenei rendezőnek kiváló, de remek gitáros és énekes is – már a korábbi zenekarjainak is első számú rajongója voltam.
– A szüleik miként viszonyultak ahhoz, hogy önöket a rockzenei pálya vonzza?
P. S.: Eleinte nem ment konfliktus nélkül. Mi úgy nőttünk föl, hogy tizenvalahány éves korunkig nem hallottunk mást, csak komoly zenét. Édesapám családjában rengeteg a klasszikus képzettségű zenész, ő maga is több hangszeren játszik.
P. A.: A nagypapánk, baptista prédikátorsága mellett, hegedűművész volt. Találtunk is tőle kottákat, ezek persze főleg vallási tematikájúak…
P. S.: Később megenyhültek aziránt, hogy a rockzenével akartam foglalkozni, gitárt kaptam, nálunk próbáltunk, de különösebben nem támogatták az ügyet. Soha nem voltak azok a szülők, akik könnyes szemmel ácsorognak a gyermekeik koncertjén.
P. A.: Még mostanság is, ha meg-megmutatjuk nekik az új klipet vagy albumot, föl vagyunk készülve a beszólásaikra: „jó-jó, kislányom, de nem ezek a nagy dolgok a világon”. Nem számít, hogy mondjuk a tegnapi koncerten majd’ leszakad a ház teteje, vagy a Nagykörúton végig ott vannak a plakátjaink…
P. S.: Ellenben sokat köszönhetünk nekik, nálunk, a családban a művészetről való beszéd a napi közlekedés része volt. De indirekt módon is segítettek…
P. A.: Az ellenállás inspiráló is tud lenni…
– Idővel megenyhültek?
P. A.: Apukánk már pár koncertre is eljött, ez új fejlemény. Anyukám is „megtört”, felhívott a Márti dala kapcsán, ihletettnek tartotta, magyar tanárként elemezte nekem a telefonban – nagyobb öröm volt ez, mint bármelyik lemezkritika.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!