Gyöngeségből kiabálnak

– Elkényeztetett, Szabadkán töltött gyerekkor után került ausztriai koncentrációs táborba, de már ott létrehozott előadást.

– Egy Purim-estet, kabarészerű dolgot szerveztem.

– A zsidó humor, ami nyilván a túlélést is szolgálja, mindig jelen van az előadásaiban is.

– Ezt remélem is, mert olyan számomra, mint az életvonal. Ha olyasmit él át az ember, amitől az ész megáll, és szinte hihetetlen, hogy tovább lehet létezni, akkor ez foglalkoztatja. Nem véletlenül rendeztem Magyarországon Anna Frank naplója alapján előadást, vagy egy idős, zsidóasszony életét feldolgozó produkciót, a Rose-t, Vári Évával.

– Megmutatja a borzalmakat, és közben mégis annyi szeretet és humánum van az előadásaiban, ami, ha gonoszkodni akarok, azt mondom, kicsit semlegesíti a rémségeket. Másrészt arról is regél, hogy a legreménytelenebb helyzetben is lehet emberségesnek maradni.

– Vallási csodákban nem hiszek, de emberi csodákban igen. Nem akarom az illúziókat rombolni, de miután filmkészítést tanultam Belgrádban, nem idealizmusból vagy a cionizmus miatt mentem Izraelbe, hanem szükségből, mert Tito országában nem láttam a jövőt, a szabadságot.

– Amikor hosszú idő után visszatért Szabadkára, Agota Kristof Trilógia című regénye alapján, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatát rendezte a Nem fáj! című produkció­ban, ami arról szól, hogy a háború miatt kényszerűen elszakadnak egymástól emberek. Elképesztő hőfokú előadás volt. Mind a kétszer, amikor láttam, sírtam rajta, pedig ez igazán nem szokásom.

– Nem félek a szentimentalizmustól, annak ellenére, hogy Kern András barátom azt szokta nekem mondani, hogy „most megint jössz a te szentimentális zsidó szíveddel?!”

– Kernt már háromszor rendezte…

– És eljött megnézni azt a Játszd újra, Sam! előadást, amit Izraelben rendeztem. Pedig ez a darab Budapesten abszolút az ő nevéhez kötődik.

– Nyilván udvariasságból is azt kellett mondania, hogy tetszett neki az előadás.

– Biztos, de mi vagyunk olyan viszonyban, hogy megmondta volna, ha nem így van.

– Két sikerdarabban, A kellékesben és A 88. utca foglyaiban rendezte Kernt, meg az Élet, mint olyanban, amiben kihozta belőle a szentimentalizmust, ami nem szokott rajta látszani, miközben az ön egyik fő témájával, az öregedéssel, magánnyal foglalkozik a produkció. Hogyan csinálja ezt? Azt mesélik a színészek, hogy alig ad instrukciót, de fontos a jelenléte, nagyon szereti őket, és ettől valahogy kinyílnak.

– Ez alapvető, de nem elég ahhoz, hogy az ember egy előadást létrehozzon. A rendező fő feladata, hogy akikkel dolgozik, azokat kreatívvá tegye.

– Mindig nyugodt marad a próbán, soha nem kezd el kiabálni?

– Kiabálni nem, mert a kiabálás óriási gyöngeségnek a jele. Az igaz viszont, hogy megsértődöm, bezárkózom.

– És ez nem gyöngeség?

– De igen, csak talán a partnerben nem kelt félelmet, mint a kiabálás.

– Miközben tragédiákról szóló darabokat rendez, könnyed bulvárvígjátékokat is színpadra állít, de ezekbe belevisz valami pluszt is. A Hat hét, hat tánc már a kétszázötvenedik előadás felé tart Kulka Jánossal és Vári Évával.

– Akkor, amikor ez az amerikai bulvárdarab hollywoodi, geil irányba indult, eltérítettem erről a vágányról.

– De az elviselhetetlen sziruposságot és az érzelmességet csak egy paraszthajszál választja el.

– Van egy szeizmográfom, ami jelzi, mi a túl szentimentális, mi az, ami nem igaz.

– Egyértelmű sikertörténet az öné? A koncentrációs tábor reménytelenségéből, Izrael legjobb színházaiban rendezve a csúcson?

– Nem hiszek végletekig magamban, egyáltalán nem vagyok magabiztos ember. Nem rendezek túl sokat. És nagyon jó, hogy az életem harmadik felvonásában Magyar­országon is dolgozom, mert anyám legnagyobb boldogsága az lett volna, ha láthatja, hogy a fia az általa nagyra tartott Vígszín­házban rendez. Kevesebb bulvárt, és több komolyabb darabot szeretnék színpadra állítani.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!