Egy vívócsapat negyedik számú tagjának lenni az egyik legkülönösebb szerep a sport világában. Miközben minden pillanatban beugrásra készen áll, titkon mégis tudja, a legjobb, ha egyáltalán nincs szükség arra, hogy becseréljék. A budapesti világbajnokságon aranyérmes magyar férfi párbajtőr-válogatott negyedik emberével, Szényi Péterrel beszélgettünk.
Az MTK 26 éves vívója, 2007-ben robbant be a köztudatba, amikor többek között mostani társait, Imre Gézát és Boczkó Gábort is legyőzve megnyerte a magyar bajnokságot. Húszévesen ez kisebbfajta csoda volt, hiszen a párbajtőrben még a vívás másik két fegyverneméhez képest is hatalmas szerepe van a rutinnak. Mint mondják, ez az a szakág, ahol a versenyzők 30 éves korukban „kezdenek beérni”. Az érmet éremre halmozó csapatnak 2011 óta stabil tagja, két Eb- és egy vb-ezüst után egy hete megszerezte első aranyérmét is.
– Már a világbajnokság előtt biztos volt, hogy ön lesz a csere a csapatban?
– Nálunk a szerepek adottak, a két bástya, a 38 éves Imre Géza és a 36 éves Boczkó Gábor, azaz Bocek helye megkérdőjelezhetetlen, melléjük kell egy olyan 3. tag, aki megakadályozza, hogy az ellenfelek „rajta szedjék meg magukat”. Erre a feladatra a mostani szezon alapján Rédli András volt a legjobb választás, nekem pedig be kellett érnem a 4. hellyel. Sajnos a vb-n az egyéni verseny nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, nem jutottam a 32 közé, de a csapatversenyre jó lelki állapotba kerültem, mert a hazai rendezésnek hála, a szünnapokat a családommal és a barátaimmal tölthettem.
– Mi járt a fejében a csapatverseny napján?
– Kettős érzés ez, hiszen az ember nem tudja elnyomni magában a versenyszellemet, folyamatosan együtt él az asszókkal, és minden pillanatban menne a pástra, hogy hozzátegyen az eredményhez. Én mégis úgy voltam vele a nap elején, hogy mindegy hogyan, csak nyerjünk végre, még akkor is, ha ez esetleg azzal jár, hogy egyáltalán nem jutok szóhoz. Szerencsére ez végül nem így lett, az ausztrálok ellen egy asszó erejéig becseréltek, ami nagyon jó érzés volt, és a többieken is láttam, hogy örülnek, hogy én is kivehetem a részem a menetelésből.
– Aztán volt egy pillanat, mikor úgy tűnt, nagyobb szerepet is kap.
– Igen, a lengyelek elleni elődöntőben Boceknak beszakadt a combhajlító izma, és az ápolási szünet alatt nem volt biztos, hogy folytatni tudja. Elkezdett hevesebben verni a szívem, mert a padról, hidegen kellett volna megvívnom a legeslegutolsó asszót, ami szoros állásnál nem túl hálás feladat. Azonnal elszaladtam melegíteni, kaptam a felkészítést a lehetséges ellenfélből, de azt hiszem jobb, hogy Bocek vállalni tudta a befejezést. Lesz még nekem alkalmam bőven hasonló helyzetben bizonyítani!
– Például a riói olimpián?
– A többiek nevében nem beszélhetek, de talán együtt marad ez a társaság Rióig, ahol egy jó szereplés elégtételt jelentene nekünk, azok után, hogy Londonban az új szabályok miatt pont a férfi párbajtőr maradt ki a csapatversenyek közül. Utána sem várható nagy visszaesés, az utánpótlásunk nagyon jó, nemrég a két rutinos versenyzőnk nélkül szereztünk bronzérmet egy rangos Világkupán. Ami engem illet, két olimpia biztosan, esetleg még három is beleférhet a pályafutásomba.
– Eddigi legjobb egyéni eredménye egy aranyérem az egyetemisták és főiskolások seregszemléjén, az Universiadén. Ezek szerint tanul is.
– Februárban államvizsgáztam az Óbudai Egyetem gazdálkodás és menedzsment alapszakán. Most az év végi angol nyelvvizsgámra készülök, utána pedig szeretnék beiratkozni mesterképzésre is. Vívásban nem repkednek a milliók, muszáj készülni az aktív sport utáni életre. Meg aztán a mi sportágunkban jót is tesz, ha az ember nem csak a fegyverét, hanem az agyát is forgatja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!