Erdei Zsolt az általa vezetett Madárfészek Akadémián napi két edzéssel készül élete utolsó meccsére, a március 8-i kecskeméti gálára. Az egyik ilyen végkimerülésig tartó tréning után a visszavonulásról, sorsfordító pillanatokról és jövőbeni terveiről is mesélt.
– Az utóbbi években számos világklasszis sportolóval előfordult, hogy túl a csúcson, leszállóágba kerülve is erőltette karrierjét, és végül szinte dicstelenül vonult vissza. Ebből a szempontból ön most még idejében teszi le a kesztyűt?
– A formám alapján még mindig ott vagyok a legjobbak között, és hiszem, hogy egy hónap múlva képes leszek méltó módon elbúcsúzni a magyar közönségtől, ami régi álmom volt. Ha a csúcson akartam volna abbahagyni, akkor 2009-ben, a Fragomeni elleni meccs után, kétszeres világbajnokként visszavonulok. Ez meg is fordult egyébként a fejemben, mivel a németeknél akkor lejárt a szerződésem.
– Miért döntött végül a folytatás mellett?
– Úgy éreztem, hogy még nem kerek ez a történet, és azt mondtam magamnak, a francba is, hátha van keresnivalóm Amerikában. És tulajdonképpen lett is volna, ha nem jönnek a sorozatos sérülések. Ezek viszont már arra figyelmeztettek, hogy akárhogy akarja a szívem-lelkem, a szervezetem nem engedelmeskedik. Most még utoljára mindent beleadok, de nekem itt a vége.
– Ha jól sejtem, mai fejjel már a Gracsov elleni vitatott veresége előtt kiszállt volna. Túltette magát azon a mérkőzésen?
– Az egy nagyon igazságtalan, sőt kimondom, elcsalt eredményhirdetés volt, amit nehéz volt sportszerűen fogadni, nekem talán mégis sikerült. Hogy mi történt a színfalak mögött, arra vannak elméletek, de én nem akartam elkezdeni nyomozni az ügyben.
– Előre nem vett észre semmi gyanúsat?
– Voltak furcsaságok, de nagyobb bajom is volt, mint hogy ezen agyaljak, mert akkor már másfél hete szenvedtem a törött bordámmal. Nem tudtam edzeni, mégsem léphettem vissza, mert már amúgy is túl sok mérkőzést mondtam le. Éppen ezért voltam annyira boldog a meccs után, hogy ilyen nehézségek ellenére is nyerni tudtam – mert aki látta azt a meccset, az tudja, hogy én győztem.
– Bárki is elnézést kért a történekért?
– Ugyan már… sőt, kitalálták, hogy egy független zsűri utólag lepontozta a meccset, és tényleg Gracsov nyert. De hát ez nevetséges.
– Akkor ott egyértelművé vált, hogy az amerikai éveknek vége?
– Az akkori promóteremmel képtelenség volt folytatni, de még vártam más ajánlatokat, csak nem érkezett olyan, amit jó szívvel elvállaltam volna. Sajnálom, mert így nem értem el azt a tengerentúlon, amit szerettem volna, amiről nyilván én is tehetek. Ha erőltetném a dolgot, lehet, hogy még össze lehetne hozni valamit. Ígéretek most is vannak, de azért mindent már én sem veszek be.
– Korábban hajlamos volt a naivitásra?
– Ha odajön hozzám valaki, én feltétel nélkül elhiszem, hogy nem akar becsapni. Ilyen típus vagyok, ráadásul nagyon nehezen mondok nemet. És ezzel rengetegen vissza is éltek. Nem akarom az anyagiakra kihegyezni, de nekem több százmillió forintom maradt bent itt-ott. Ennyibe került a jóhiszeműségem.
– Ezek még behajtható összegek?
– Egy-kettőn még rajta vagyok, de valószínűleg ez már a veszett fejsze nyele. Talán kevesen hinnék, de az Universumnál is rengeteg pénzzel becsaptak.
– Pedig épp akartam kérdezni, hogy ennyi év távlatából nem az lett volna a legjobb, ha Németországban marad?
– A német évek szép idők voltak, nagyon jól menedzseltek, jól kerestem, mindent megcsináltak helyettem. Csak utólag jöttem rá, mikor már magamnak kellett intézni a repülőjegytől a hotelfoglaláson át az edzőpartnerekig mindent, hogy ez mekkora segítség volt. A végére viszont nagyon megromlott a kapcsolatunk az Universummal, és fel kellett mennem egy súlycsoportot, hogy egyáltalán bokszolhassak – ami bár jól sült el, de hát mégsem egy ideális megoldás.
– Akkoriban sokan annak tudták be a kevés lehetőségét, hogy nem volt annyira eladható, mert a személyiségével nagyon kilógott a profi ökölvívás világából.
– Nekem mindig is idegen volt a profi boksz körítése. Lehet, hogy jobban kellett volna alkalmazkodnom hozzá, mint ahogy mások is megtették. Mert hát gondolom egyértelmű, hogy a meccsek előtti balhékat a többség csak műbalhéként éli meg, a ringben már egészen máshogy, sportszerűen viselkednek. Ha azt vesszük, hogy ez egy piac és mi termékek vagyunk, akiket el kell adni, akkor ez a színészkedés segíthet felhívni magunkra a figyelmet. Ez azonban nekem nem ment. Más kérdés, hogy talán erre a karakterre is lehetett volna egy arculatot tervezni. Hogy itt egy bunyós, aki nem balhés, hanem szerény, visszahúzódó, éppen ezért nagyon más, mint a többi. Például a Republictól a Szállj el kismadár is nagyon elüt a többi bokszoló bevonuló zenéjétől, mégis, Németországban is népszerű volt.
– Most minden adott ahhoz, hogy eredményes legyen az utolsó felkészülése?
– Összességében igen, de azért magamban egy kicsit rendet kéne raknom. Nagyon sok lett ugyanis a „szerep” mostanában. Azzal, hogy kezet fogtam Rácz Félixszel, és elvállaltam ezt a gálát, természetesen mindent ennek rendelek alá, nem tehetem meg senkivel, legfőképp magammal, hogy félvállról vegyem a meccset. Közben elsősorban azért mégiscsak apa vagyok, Viktor egy hetet nálam, egy hetet az édesanyjánál tölt, amikor velem van, én viszem iskolába és én is hozom el onnan. Emellett a szintén a kecskeméti gálára készülő Bedák Zsoltinak én vagyok az edzője, nemrég pedig a fél éve működő Erdei Zsolt Sportegyesület mellett elindult a Madárfészek Akadémia is, valamennyi időt ezekre is fordítanom kell. A telefonom percenként csörög, és ha még hozzáteszem, hogy közben igyekszem befejezni a szakedzői tanulmányaimat a TF-en, akkor látszik, hogy ez azért már nem 100%-ig professzionális felkészülés. Megoldás lehetne, ha elmennék az utolsó 4 hétre külföldi edzőtáborba, de ennyi időt nem bírnék ki a kisfiamtól távol.
– Hétévesen ő már érdeklődik a boksz iránt?
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de mi otthon nem szoktunk erről beszélgetni. Nem is tudta, hogy a papája híres bokszoló, egészen egy évvel ezelőttig, amikor a szomszéd kisfiú elárulta neki. Emlékszem, épp a fürdőkádban ültem, amikor rohant be, hogy: „Te apa, igaz, hogy te egy világbajnok bokszoló vagy?” Hát, mondom, igen. Egyébként nem annyira érdekli, egy-két ütést persze már meg akar tanulni, de most a foci és Messi vannak nála a célkeresztben.
– Az előbb elmondottak alapján, ha neki nem is, de másoknak szeretné átadni a tapasztalatait.
– Ahogy „öregedtem”, azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább érdekel az edzésmódszertan, és már nagyon régóta terveztem, hogy ha az aktív pályafutásomnak vége, edzőként folytatom.
– És milyen edző lesz?
– Szigorú! De valahol engedékeny is, Bedák Zsoltinál is előfordult, hogy láttam rajta, hogy kicsit befásult, ezért adtam neki egy szabad délelőttöt, amitől egészen felpörgött. Ha az edzésmunkáról van szó, én igazi mazochista vagyok, viszont soha nem kívánok senkitől olyat, amit én magam ne csináltam volna meg. Szerencsére jól észreveszem, kinek milyen személyre szabott edzések kellenek. Nem lehet mindenkit sablon szerint oktatni, kicsit hagyni kell érvényesülni a saját stílusukat. Erre figyelni kell, mert el lehet így rontani az embereket.
– Önt ki akarta elrontani?
– A Papp Laci bácsi. Na, jó, csak viccelek. Mikor látott engem edzésen, odajött, és azt mondta: „Zsolti, be kéne fordítani az alapállásodat”, mire én: „Laci bácsi, így bokszolok 10 éve, én már csak így tudok.” Aztán ment egy kört, megint odajött és megint szólt – mert elfelejtette, hogy egyszer már mondta. De pont ez volt a nagy benne, hogy újra és újra ugyanazt vette észre. Azt tudni kell, hogy ő jobbkezes volt, ennek ellenére fordított alapállású, és amikor nekem mondta, hogy fordítsam meg az alapállásomat, akkor azt gondoltam, talán magát látja bennem. Hát igen, szeretnék én akkora bunyós lenni, mint ő volt.
– Ahogy néztem, azért a tiszteletnek ön sincs híján. Amint belépett a terembe, egy pillanatra a fiatalok edzésén megállt az élet, és később is elég volt a pihenőidejében egyet-egyet odakiáltania, hogy felpörgesse az esetleg lazsálókat.
– Ez hála égnek így van, de ezt a tiszteletet meg is kell őrizni. Márpedig ha arrogáns, nagyképű az ember, akkor hiába tett le bármit is az asztalra, nem fognak hallgatni rá. Én arra törekszem, hogy szeressenek is a tanítványaim, de mindezt úgy, hogy ne csapjon át túlzott közvetlenségbe, mert akkor elszemtelenednek. Nem hiába mondják, nehéz szakma ez.
– Nem motoszkál ott önben, hogy a visszavonulásával meglehetősen nagy űrt hagy maga után, már ami a magyar bokszéletet illeti?
– Szerencsére az „anyag” még mindig olyan nálunk, mint sehol máshol, és most, hogy négy akadémia is kiemelt támogatást kap, azt hiszem, 8-10 év múlva újra aranykorát élheti a magyar ökölvívás. Ami engem illet, nyugodt szívvel fejezem be, mert az eredményeken és a díjakon túl azt a mérhetetlenül sok szeretetet sem veheti már el senki, amit kaptam, akár az utca emberétől. És ami ennél is fontosabb, embert faragott belőlem ez a sport, mert bizony tízévesen megvolt rá az esély, hogy rossz irányba vigyen az élet – elég sokat verekedtem és nem tanultam jól. Aztán lementem bunyózni, eldöntöttem, hogy profi világbajnok leszek, és minden megváltozott. Megvalósítottam az álmomat, sőt tizenegyszer védtem meg az övemet, aztán egy súlycsoporttal feljebb is világbajnok lettem. Mi bajom lehet, most őszintén? Semmi.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!