Szalai Ádám, a 157 német Bundesliga-mérkőzést számláló, 40-szeres magyar válogatott center megint kavicsot hajított az állóvízbe.
Akárcsak 2013 őszén, amikor kérlelhetetlen – de nem proletár, ellenkezőleg: tőkés – őszinteséggel kijelentette, hogy a magyar labdarúgószurkolókat évtizedek óta átverik, hiszen idehaza hosszú dekádok teltek el egyetlen igazi tehetség vagy klasszis edző felbukkanása, valamint nemzetközi bravúr nélkül. A filmszínész megjelenésű, szókimondó és jó humorú futballista, aki az osztrákoknak lőtt gólját nyomban az Eb-csoportmeccs után úgy kommentálta Bordeaux-ban, hogy öt perccel az előtt még nem nagyon szerették, ezúttal felvetette: „Nem látom, kik jönnek majd a mi generációnk kiöregedése után, kikből táplálkozhat a magyar válogatott.” Szintén kendőzetlenül hozzátette: „Szomorú, hogy egyetlen húsz-huszonegy éves magyar srác sincs, aki jegyzett külföldi bajnokságban dörömbölne valamelyik csapat ajtaján.”
A másik Ádám, Nagy éppen huszonegy éves, és a Bolognánál már nem kell kopogtatnia, mert belül van a bejáraton, ám ettől eltekintve Szalai megint olyasmit állít, amivel nehéz vitatkozni.
A modern idők anakronisztikus magyar futballvilágában persze semmi sem elképzelhetetlen, így pörölni is lehet, pláne, hogy a kritika megint elevenbe vág. Elvégre jogos. A látványsportokba ömlesztett közvetett állami támogatás, a társaságiadó- kedvezmény összege a múlt évben átlépte a 300 milliárd forintos „álomhatárt”, ám Magyarország korántsem lett az ígéretek földje, pontosabban: csakis az üres ígéreteké maradt, a labdarúgó-tehetségekévé nem vált. Egy alkalommal még Bernd Storck, a válogatott német szakvezetője is bírálta az akadémiának nevezett felcsúti futballtanintézetet, de aztán szólhattak neki, hogy az (Lőrinc) baráti tájék, és másodjára már buzgón tömjénezte az ottani tevékenységet. Az NB I elmarasztalásától viszont nem tekintett el: „Végre nemzetközi szintre juttattuk el a válogatottat. Ez különösen ahhoz képest volt nagy szó, hogy a bajnokság nemzetközi viszonylatban milyen szinten van.”
Azért azt feltétlenül meg kell jegyezni: az Eb-részvétel mindenekelőtt a létszámemelés terméke, azaz a távollét több mint négy évtizede alatt néhány magyar tréner ugyancsak kivitte volna a nemzeti együttest a kontinenstornára, ha még a selejtezők harmadik helyéről is mód nyílik a továbbjutásra. A klubvetélkedőkön hasonló átrendeződést kiváltó kedvezmény nincs – az, ami van, nem könnyít honfitársaink halmozottan hátrányos helyzetén –, így aztán az előző öt esztendőben csak Paulo Sousa kormányzott magyar képviselőt az Európa Liga csoportkörébe, miután – felmérve az erőviszonyokat – betolta a buszt a Videoton kapuja elé. (Azaz: a fehérvári csapat rendszerint tíz emberrel bekkelt.) Külföldi kollégái viszont ugyanúgy elbuktak az FTC-vel vagy éppen a Videotonnal, akár a hazai szakvezetők.
A legutóbbi négy alkalommal maximum augusztus 7-ig bírták a magyar résztvevők, de akkor is azt írták a szereplésről az internetes portálok egyikén: „Lassan már nincs hova süllyedni, legfeljebb szégyenünkben…” Ez 2014-ben történt, majd 2015-ben augusztus 5-én, 2016-ban augusztus 4-én vált teljessé az összes magyar képviselő kiselejtezése. A 2013-as csúcsot emberes feladat megdönteni: akkor már július 25-én következhetett – Jakab József örökbecsű szavai szerint – „a fürdés, gyúrás”. Másképpen: ezzel a készlettel Doll vagy Berg sem tud mit kezdeni. S a vb-selejtezők őszi szakasza már megmutatta: ahogyan Dollnak volt Partizani Tiranája, úgy Storcknak is lehet Feröerje.
Ami biztos: létszámbővítés a világbajnokságon 2026-ig nem várható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!