Annak idején, ha családhoz mentünk szilveszterezni, illett megjelenni, azaz szép ruhát felvenni, nyakkendőt kötni. (Családhoz menni azt jelentette, hogy a „hábén” – értsd: a házibulin – otthon volt a meghívó gyerek anyukája és apukája.) Ennélfogva – a többi sráccal együtt – öltönyben, lakkcipőben csöngettem be a jó baráthoz, és mondtam zavartan a házigazda szülőknek, hogy csókolom, majd igyekeztem mielőbb eltűnni a legbelső szobában, ahol a kétsávos Tesla magnetofonon már forgott a Back in the USSR a Beatlestől, aztán jött a Mony Mony Tommy Jamestől és a Shondellstől, a Mighty Quinn Manfred Manntől, a Little Richard az Illéstől, a Dohányfüstös terem a Metrótól, az Egy lány nem ment haza az Omegától. Szépen el voltunk látva rajongott szerzők meg előadók korabeli mesterműveivel, s a lánycsokor remekeiről még egyetlen szót sem ejtettem…

Mégis otthagytuk a partit.

Éjfél felé valamelyik kölyök kitalálta, hogy le kellene menni a közeli térre. Focizni. Az ötletet még véletlenül sem ellenezte senki, jóllehet december utolsó napján éjjel fél tizenkettőkor, ráadásul vagy tizenöt centis, szűz hóban – ismerjük el – nem a legideálisabb meccset kezdeni. Ám révült öröm tükröződött mindannyiunk arcán, amint szivárogtunk kifelé a pesti belvárosi lakásból; részint az töltött el boldogsággal bennünket, hogy nyolcan-tízen meg tudtunk lógni, de főként azért repesett a szívünk, mert – teljesen mindegy, mikor és hol – rúghattuk a labdát. Mit törődtünk mi azzal, hogy a diszkrét utcai világítás nem nekünk dolgozott, miként az eleinte áthatolhatatlan, a nadrágot-cipőt viszont egyhamar eláztató hóréteg sem, melyet aztán sikerült letaposni, ám akkor a síkosság – meg az ahhoz egyáltalán nem alkalmazkodó bőrtalp – miatt félpercenként esett hasra vagy hanyatt valaki…

Nagyjából húsz perce játszottunk, amikor fenyegetően, egyszersmind kétségbeesetten megjelentek a vendéglátó szülők, hogy egyfelől számon kérjék a minősíthetetlen eljárást, azaz a szökést, másfelől véget vessenek a szerintük ugyancsak áldatlan mérkőzésnek. Hogy a rapid beszüntetésnél mi volt az állás, arra már nem emlékszem, de a hózáporban góleső aligha lehetett, mert a pad alá kellett lőni a labdát, és az – eredetileg – ülőalkalmatosságot egy ideig szintén betakarta a fehér lepel. Az viszont máig velem van: a futballért minden trükkre készek voltunk, hiszen valamennyien meghaltunk egy cselért, sőt úgy imádtuk a játékot, hogy azért még Mary Hopkint is simán hanyagoltuk. Pedig ő igazán időt állóan dalolta az alkalmi esti meccs esztendejében, hogy „those were the days, my friend…”.

Ilyenkor, a mindig békés karácsony után hajlamos vagyok érzelmesen visszagondolni azokra a szép napokra. Nem csupán árnyalatnyival szárazabban állapítom meg: újabban az óesztendő utolsó és az új év első napjaiban inkább vannak tavaszok, mint telek, ellenben labdát rúgni eszébe sem jut a srácok közül senkinek.

Se hó, se futball.

A hó hiányzik kevésbé.

Címkék: Gól rovat

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!