Mondanám, hogy ilyenkor, amikor nemegyszer hull a hó, és hosszúra nyúlnak a hideg hétvégék, vessük rá magunkat az MLSZ-archívumra, azaz nézzünk régi meccseket. Ám ajánlatomat nem korlátozhatom a szünetre, mert szezon közben éppúgy nem történik semmi minálunk, mint a pauza idején. A magyar futball régmúltja viszont kimeríthetetlen (csak a közelmúltja és a jelene kimerítő). A szövetségi videók száma már a kétezerhez közelít, pedig a teljességükben rögzített mérkőzések, a meccsrészletek és a híradófelvételek csupán a töredékét teszik ki a dicsőséges tárháznak.
Hogy a dicséretes igyekezet és a szapora feldolgozás ellenére szinte csak foszlányok vannak, az egyrészt annak tulajdonítható, hogy Magyarországon viszonylag későn zajlott le a televíziózás forradalma, 1959-ben még mindössze 34 395 tv-előfizetőt tartottak nyilván hazánkban. A keresletet váratlanul „megdobta” az az évi műkorcsolya Európa-bajnokság közvetítése, mert hirtelen több magyar család tiszteletbeli tagjává vált a francia Calmat, a holland Dijkstra, a Kilius, Bäumler nyugatnémet páros vagy a cseh Roman jégtáncos testvérpár, de 1965-ben még mindig csak 831 ezer „házimozi”-készüléktulajdonos volt mifelénk. A másik oka az elmaradásnak a pénztelenség, vagyis az, hogy annak idején legendás meccsek özönét törölték le, mondjuk, mezőgazdasági szakfilmműsorokkal a szalaghiány miatt. Az 1966-os világbajnokság híres magyar–brazil meccsének (3-1) felvételét a keletnémet állami televíziótól kellett kölcsön kérni karácsonykor – ez volt az ünnepi NDK-ajándékkosár –, mert a varázsos találkozó itthoni eredetijét hiába kérték tömegével a nézők, már nem találták meg… Ezzel együtt a raktárakban még ma is megbújhat néhány különleges érték, de nem tudni, melyik szalagon, mert lehet, hogy a Hétmérföldes kamera vagy a Fiatalok a porondon feliratú tekercsen rejtőzik a magyar–brazil után egy hónappal vívott Vasas–FTC, az első kettő rangadója (3-0, Népstadion, 80 000 néző, a brazilverők közül piros-kékben Mészöly, Mathesz, Farkas, zöld-fehérben Mátrai, Rákosi, Albert).
Érthető hát, ha a legtöbb felvétel korábbi játékosok vagy gyűjtők kollekciójából származik, azaz újólag hangsúlyozni kell: csupán maradéktalan élményre lehet számítani, csorbítatlan készletre korántsem. De még így is jó ideig elringatja az embert a kétségkívül gyarapodó anyag, amely a torzó dacára is még inkább megfejthetetlenné teszi a valaha oly ragyogó magyar labdarúgás utóbbi három, szinte nem létező évtizedét.
A létszámemelő UEFA és az elsőként kiemelt, ám a selejtezőcsoportot – a feröeriek mögött – utolsóként záró görögök kegyelméből 2016-ban sikerült részt venni egy felnőtt-tornán, ám ez harminc esztendő elsöprő forgatagában csakis a szabályt erősítő kivételnek tekinthető. Úgyhogy melegítsük szívünket a hajdani dokumentumokkal, s ne törődjünk azzal, hogy az egykori futballfesztiválok sorához képest mennyire csonka a készlet.
A valóságos labdarúgásban annál sokkal nagyobb a hézag…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!