Feröeren már megtört a varázs, a beugró Dárdaival is az „újra a régit” játszotta a válogatott.
Legalább akkora a tanácstalanság Dárdai Pál megítélésével kapcsolatban, amilyen bizonytalanság mutatkozott az MLSZ-ben az átmeneti(?) szövetségi kapitány kinevezésekor. Elvégre az alkalminak mondott szakvezető – aki időközben már azt is elképzelhetőnek tartja: hivatalában marad, feltéve, hogy felesége, Mónika asszony rábólint a hosszabbításra… – olyan trénert váltott le (fel), aki egyetlen tétmeccsen dirigálhatta az együttest. Pintér Attila rövid válogatott-szakvezetői története borongós képet fest azok rátermettségéről, akik kiválasztották, majd az az első selejtező után menesztették őt…
Pláne, hogy utóda életében nem dirigált még felnőttegyüttest.
De jött, látott, és ha nem is győzött, döntetlenre vezette együttesét Bukarestben, ahol több mint három évtizede nem szerzett pontot a címeres mezes együttes.
Noha a játék (sem a románoké, sem a magyaroké) nem volt lebilincselő, az 1-1-et joggal tartotta mindenki ritka kincsnek, bár a kvalifikációs csoport táblázatán az értékes iksszel sem sikerült előrébb kerülni. Dárdait nem győzték magasztalni a csapat lelki ereje, valamint magának a bemutatkozó kapitánynak a kisugárzása miatt, sőt világhálós csoport is szerveződött, amely lándzsát (dárdát?) tört a szakvezető megbízatásának jövőbeni kiterjesztése mellett.
Kár, hogy három nappal Bukarest után Tórshavnban is játszani kellett. Volna. A Feröer-szigetek fővárosában ugyanis olyan színvonalon futballoztak honfitársaink, amilyen dermesztően alacsony nívón még a kudarcoktól hemzsegő utóbbi három évtizedben is csak ritkán kergették a labdát hazánk boldogtalan fiai. Azt, hogy kergették, úgy kell érteni: nemegyszer üldözték a lasztit és az ellenfelet. A százalékos labdabirtoklási arány 58:42 volt a feröeriek javára! Efféle pozitívumot alighanem először regisztrálhattak a szigeteken, és Lars Olsen, a sokat látott – játékosként 84-szeres dán válogatott, 1992-ben Európa- bajnok – szövetségi kapitány sem sokszor említette korábban, szerény kvalitású feröeri gárdájának sorozatos alulmaradásai alkalmával: „A jobbik csapat kapott ki.” (A szigetek legjobbjainak mérlege 1988, első mérkőzésük óta: 19 győzelem, 18 döntetlen, 111 vereség.)
Az 1-0-ra győztes magyaroknál ezúttal pontosabban passzoló vendéglátókról tudni kell, hogy jó részük munka után megy az edzésre, és szabadságot vesz ki, ha hétközi meccs van. Hallur Hansson például aszfaltútépítő, Atli Gregersen újságíró. Mindkettő ahhoz a Vikingurhoz tartozik, amely Leirvik büszkesége; e településen 878 lakost jegyeznek. A villanyszerelő Johannus Justinussen szűkebb pátriájában, Streymnesen viszont csak 199-en élnek…
A válogatottsági rekorder Fródi Benjaminsen sem profi: a harminchat esztendős középpályás főállásban építési vállalkozó.
E derék amatőrök cicáztak a magyar labdarúgókkal, kiváltképp a második félidőben. Érthető, ha megannyi itthoni szurkoló szemében megtört a Dárdai-varázs, elvégre azt, hogy a feröeriekkel szemben honfitársaink ne – vagy ne túl gyakran – találkozzanak a labdával, Józsi bácsi, a futballkedvelő postás is el tudja érni. A kapitány maga is „szenvedésnek” nevezte azt, ami Tórshavnban történt, de abban bízik, hogy majd novemberben, a finnek ellen…
A reménykedés nem alaptalan, hiszen jól tudjuk: a rokonoknál is akad néhány „artista”, gondoljunk csak az 1997-es helsinki vb-selejtező (1-1) egyenlítő góljára. Játékügyességben azóta sem sokat javultak az északiak.
És a mieink?
Legutóbb – idén márciusban Győrött – a finnek nyertek 2-1-re.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!