A Sevilla futballcsapatának tripla Európa Liga-győzelme modern kori tündérmese, a klub konjunktúrája pedig valóságos pénzügyi csoda.
A mai világban nem szokás egymás után háromszor elhódítani nemzetközi trófeát. Még akkor sem, ha az európai Szuper Kupáért szériában a harmadik alkalommal rendeznek majd spanyol döntőt – az idén augusztus 9-én a norvégiai Trondheimben –, mert a La Liga úgy magaslik ki napjainkban a kontinens bajnokságai közül, akár az Eiffel-torony Párizsban. A Primera Division reprezentánsa szerdán a Premier Ligát képviselő Liverpoolnak tartott vidám játékokkal – egyebek közt megannyi köténybe futással – egybekötött esti oktatást Bázelben. Az EL-döntő második félideje úgy festett, mintha a Sevilla a Scotland Yard üzemi csapatával játszott volna bemutató mérkőzést, mert az angol klub labdarúgói nagy erőkkel nyomoztak a labda után. Másnap a Liverpool Echo című lap azt írta: „A vörösöket a szünet után megalázták.” (Képzeljünk el néhány itthoni korifeust hasonló hangú kritika után, pedig a Liverpool és a magyar mezőny tagjai között van némi differencia. Nem feltétlenül a hazai csapatok javára.)
Ami pedig a Sevilla financiális ügyeit illeti, a klub másfél évtizeddel ezelőtt gazdasági mélyponton volt. Monchi, az igazgatónak kinevezett korábbi kapus azonban nem futott ki a gondok elől, éppen ellenkezőleg: „olcsón venni, drágán eladni” alapállásával nemhogy megmentette, de felemelte a csapatot. Az andalúz együttes az utóbbi tíz évben ötször nyerte el az UEFA Kupát, illetve az EL-serleget – talán mondani sem kell, ez Európa-csúcs –, miközben folyamatosan cserélte a keretét. Hogy milyen jó érzékkel választotta ki a pázsiton és a pályán kívül is hasznot hajtó labdarúgókat, azt kiválóan illusztrálja, hogy az FC Sevillában futballozott (névsor szerint) Bacca, Daniel Alves, Julio Baptista, Jesus Navas, Kanouté, Seydou Keita, Luis Fabiano, Negredo, Rakitic, Reyes, Sergio Ramos (meg sokan mások). Az euróban mért nyereség százmilliós nagyságrendű volt, bár mulasztás volna elhallgatni: 2013-ban még így is akadtak átmeneti anyagi problémák, ám azokon már könnyűszerrel úrrá lettek a 2000-es évek bitang nehéz kezdetét is átvészelő Sevillában.
Ahogyan a mostani garnitúrát nézem, Sergio Ricón, Marianón, Cokén, Banegán, Vitolón vagy Gameirón szintén lehet majd „kaszálni”, ha ismét úgy döntenek, hogy feltöltik a kasszát, és újjáépítik az együttest. Ami szinte bizonyos: a rekonstrukció idején a klub zavartalanul üzemel. A 2014-es EL-döntő sevillai résztvevői közül csupán négy lépett pályára Svájcban, és a 2015-ben finalista kezdő tizenegyből is csak öt labdarúgó szerepelt a St. Jakob Parkban. A körforgás nagy, az eredmények még nagyobbak.
Nem mellesleg: hála a spanyol csapatnak azért, hogy visszaadta sokak játékba vetett hitét. Manapság gyakran veszít a labdarúgás az antifutballal szemben, s noha a Liverpool nem az utóbbi megtestesítője, az örömpasszos latin stílus diadala a sportágak sportágának értékes győzelme volt. A nyertesről joggal említette a Mundo Deportivo: „Belépett az európai nagy csapatok legendás körébe.” A Marca ugyancsak okkal említette meg: „Az Európa Liga Sevillához tartozik.” Mint a futballhoz az elegáns csel, az „ide nézek, oda adom”, a ragyogó kombináció.
Ahogy az tetszik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!