Egyelőre nem idézi a romantikus kilencvenes éveket a fekete kontinens tornája. - „Afrikának nincs romantikája” – ha most élne, talán ezt a szöveget írná fájó énekéhez Zerkovitz Béla, mert eddig bizony eléggé hervasztó a fekete kontinens labdarúgótornája. Az Ebola-veszélytől menekülő Marokkó helyett beugró, spanyol nyelvű Egyenlítői-Guinea kulisszái a hetvenes évek kispesti pályájáét idézik, azzal a nem elhanyagolható differenciával, hogy Kocsis Lajos- vagy Kozma Mihály-formátumú futballista alig akad a mezőnyben.
Kevesebb az egyéniség, mint a gól, pedig dugóból sincs sok. Pedig a kilencvenes évektől tele volt a torna igazi „fazonokkal”. Egyedül Nigériából Amokachi, Amunike, Finidi, Kanu,Keshi, Okocha, Oliseh, Siasia, Yekini, West is lebilincselte a nézőt, és ez csupán kivonatos névsor.
Kamerun csapatában ott sorakozott – megint csak többek között – Songo’o, Eto’o, szegény Marc- Vivien Foé, Geremi, Makanaky, Rigobert Song, Omam-Biyik; Ghanáéban Abedi Pelé, Appiah, Essien, Kuffour, Yeboah; Egyiptoméban Hani Ramzi, Hosszam
Hasszán; Szenegáléban Henri Camara, Papa Diop, Diouf, Mendy; Elefántcsontpartéban Gouamené, Bakayoko, Eboué, Zokora, Drogba; Dél-Afrikáéban Fish, Radebe, Doctor Khumalo, McCarthy… Azért a kilencvenes éveket említjük, mert a televízió szűk negyedszázada „kapta fel” az Afrikai Nemzetek Kupáját, így például a hetvenes-nyolcvanas esztendők algériai nagyjai – Belloumi, Madjer – csak a világbajnokságon vagy a BEK-döntőben voltak láthatók. Emlékeznek, ugye, Rabah Madjer sarkazásos – és győztes – góljára, amelyet a Porto–Bayern München mec?- csen (2-1), az első számú európai klubtorna 1987-es bécsi csúcstalálkozóján szerzett…
Afrikának nem ártott Elefántcsontpart 1992-es felfedezése sem – az ország válogatottjának első Afrika Kupa-diadala után kétnapos nemzeti ünnepet hirdetett ki Felix Houphouët-Boigny államelnök –, majd valóban az egész világ megrendült a zambiai válogatott 1993-as légi katasztrófájától (a szenegáli vb-selejtezőre utazó teljes keret lezuhant és szörnyethalt a gaboni Libreville- nél), hogy aztán mindenki a legnagyobb tisztelettel adózzon az új zambiai csapat 1994-es döntőbe jutásának. A történelem is beköszönt, hiszen Dél-Afrika együttese két évvel az után lehetett házigazdája és nyertese az Afrika Kupának, hogy 1994 májusában hivatalba lépett Nelson Mandela, az ország első demokratikusan megválasztott elnöke.
A 2000-es évek már nem voltak ennyire felkavarók. Noha Afrika taktikailag nincs sokkal közelebb Európához vagy Dél- Amerikához, mint – mondjuk – 1982-ben volt, az előző és a mostani dekád hét tornadöntője közül egyaránt három zárult 0-0- lal és 1-0-lal. Legutóbb 2004-ben, a Tunézia–Marokkó döntőben esett egynél több gól (2-1).
S bár a mali Seydou Keita, az elefántcsontparti Yaya Touré vagy a ghánai Asamoah Gyan még elő tud húzni valamit a régiből, az új fiúk közül csak egy-kettő – mint a gaboni Aubameyang, az algériai Feghouli – emlékeztet a szebb idők sztárjaira. Ebben a legnagyobb szerepe alighanem annak van, hogy a rengeteg idegen, főként Európából szerződtetett edző megpróbálta kialakítani az új afrikai labdarúgó prototípusát, mert – a világ tendenciáit követve – arra a következtetésre jutott: a látványos játék csak egykét, egészen különleges együttes privilégiuma, a legfőbb szempont a szervezettség. Ám Afrika a futballban mindig e tekintetben volt a leggyengébb… Az eredmény: az önfeledtségnek oda, a modern idők kreatúrája pedig nem éppen klasszikus alkotás. Ráadásul az afrikai nemzeti bajnokságok színvonala semmivel sem jobb, mint amilyen a ’90-es években volt, s azóta eltelt húsz-huszonöt hosszú esztendő… A külföldi mesterek közül van tehát mit csiszolnia még a mostani tornán is dirigáló francia Alain Giressenek (Szenegál szakvezetőjének), a lengyel Henryk Kaszperczaknak (Mali), a portugál Jorge Costának (Gabon) és Rui Aguas (Zöldfoki-szigetek).
Napjaink nehézségeit igazolja, hogy a világranglista első harminc helyezettje között csak három afrikai együttes található: Algéria a 18., Tunézia a 22., Elefántcsontpart a 28. Még mi is csupán a mezőny egy részével cserélnénk, mert a szerény 45. helyen jegyzett honfitársaink előtt állnak – az előbbieken túl – a szenegáliak (35.), a ghánaiak (37.), a guineaiak (39.), a zöldfokiak (40.), a kameruniak (42.) és a nigériaiak (43.).
A tizenhatból kilenc csapat előzi meg a magyar válogatottat, de hát Afrikában is tudják: nem ez a mérce…
---------------------------------------------
Az afrikai kontinenstornával egy időben az Ázsia Kupa is zajlik. A legjobb négy között hétfőn Dél-Korea és Irak, kedden pedig a házigazda – néhány éve már az ázsiai zónát erősítő – Ausztrália és az Egyesült Arab Emirátusok találkozik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!