Korántsem ritka madár az olyan labdarúgó, aki megtréfálta korábbi klubját.
Frank Lampard 648 szerepléssel és 211 góllal tartozik a Stamford Bridge folklórjához, ezért keltett oly nagy feltűnést a múlt héten, hogy a középpályás – a New York City januárig kikölcsönzött labdarúgójaként – a Manchester City mezében gólt rúgott a Chelsea-nek (1-1). Amúgy csak csereként játszott – a szerb Kolarovot váltotta –, új közönsége azonban így is skandálta a nevét, és a kórushoz csatlakoztak az „arisztokratikus kékek” (értsd: a londoniak) hívei is.
Nem voltak ennyire megértők az angol fővárosnak a piros-fehér színkombinációért lelkesedő drukkerei tavaly novemberben, amikor az Arsenaltól a Manchester Unitedhez szerződött Robin van Persie döntötte el az Old Traffordban vívott rangadót (1-0). Egy hónappal korábban a Milan szurkolói is keserűen bámulták, amint Andrea Pirlo, a San Siro korábbi bálványa épp a vörös-feketék kapujába vágja be a szabadrúgást, mely aztán 3-2-es Juventus-győzelemhez vezetett. (Azt, hogy a Milan miért mondott le a „Maestróról”, évekkel a váltás után sem érti senki.)
Luis Enrique az idén került újra a fókuszba Barcelonában, de volt idő, amikor hol a Real Madrid, hol a katalán klub történetét gazdagította feledhetetlen fejezetekkel. Játszott – és gólt is szerzett – a Bernabeu-stadionban 1995 elején, a királyi gárdának az örök rivális fölött aratott 5-0-s diadala alkalmával, aztán 1999-ben már a vörös-kékeket vezette diadalra a madridiak ellen. A „Barca” úgy nyert 3-0-ra, hogy az első két gólt a „hűtlen” Luis Enrique jegyezte. (Amúgy már 1996-ban elhagyta a Real Madridot, mellyel szemben 1997 novemberében, a katalánok 3-2-es sikere során szerezte első barcelonai gólját.)
Fordított volt a helyzet a fenomén Ronaldóval: a brazil center előbb Barcelonát boldogította, majd – milánói kitérő után – Madridot hódította meg. A „Fehér Házba” 2002-ben szegődött, és 2003-ban előbb döntetlenhez segítette a fővárosiakat az örök rangadón (1-1), majd döntő gólt küldött a Barcelona hálójába (2-1). Legnagyobb alakítása azonban a „klasszikuson” az volt, hogy 2006-ban – miután Ronaldinho 11-esből vezetést szerzett az ellenfélnek, majd Roberto Carlost indokolatlanul kiállította Medina Cantalejo játék(el) vezető – Julio Baptista labdájával kiugrott, és valóban királyi mozdulattal emelt a kapuba (1-1). Szegény Puyol különösen rosszul járt: megpróbált az extraklasszis csatár után eredni, és a combizma szó szerint megszakadt…
A La Liga két óriását érintő váltások közül kihagyhatatlan, hogy Luis Figo 2000-ben átigazolt a Barcelonától a Real Madridhoz, és kiváltképp dühössé tette a katalán drukkereket 2001 novemberében, amikor góllal zárta le a nagy vetélytársak bajnoki találkozóját (2-0).
Itthon hasonló felzúdulást keltett az egyik oldalon, hogy Ebedli Zoltán, a Ferencváros „örökös” tagja – beceneve: Ebédlő – csaknem 300 ferencvárosi NB I-es szereplés után átszerződött az Újpesthez. Sőt az 1984-es klubcserét követő első lila–zöld rangadón (2-0) vezetést szerzett az Üllői útiak ellen. A ferencvárosiak annak sem örültek, hogy Szűcs Lajos elment tőlük Kispestre, majd 1971 szeptemberében – 9-es számmal a hátán – „bevarrta” a labdát a Ferencváros hálójába (2-1).
Korsós István pedig már újra az ETO-t erősítette 1969-ben, miután visszatért Győrbe a Vasastól. Angyalföldön három évet töltött – 1966-ban a veretlen bajnokcsapat standard tagja volt –, majd a Fáy utcában lemondtak róla. Nem kellett volna: az első adandó alkalommal mesterhármast ért el a piros-kékekkel szemben, akik 3-0-s vereséggel kullogtak haza a Kisalföldről…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
