Nem csekély túlzás lenne azt állítani, hogy az északírek hagyományos ellenfelei a magyar labdarúgó-válogatottnak: a két csapat hétfő este csupán a hatodik alkalommal találkozik. A brit fogadóirodák szerint a belfasti Eb-selejtező esélyei kiegyensúlyozottak: a bukmékerek péntek napközben – tehát még a magyar–román és a feröeri–északír meccs előtt – a házigazdák sikerére két és félszeres, a magyarok diadalára háromszoros, döntetlenre három és félszeres pénzt adtak.
Változik a világ.
Bő negyedszázada, 1989 szeptemberében a Ladbrokes tizennégyszeres „dohányt” kínált a 2-0-s magyar győzelemre. A meccset akkor is a belfasti Windsor Parkban rendezték, ám távirati irodás kollégámmal arra jutottunk: akkora differencia semmiképp sincs a két csapat között – ha van egyáltalán –, hogy a „bukik” ilyen oddsszal adják honfitársaink kétgólos sikerét. Megtettük hát a 0-2-t tíz fonttal. Majd a meccs előestéjén tartott edzésen azzal ugrattam Bognár Györgyöt, Détári Lajost, Kovács Kálmánt, Sallai Sándort meg a Disztl testvéreket, Pétert és Lászlót, hogy lám, Belfastban a helyükön kezelik mindnyájukat, mégis van két hazulról jött őrült, aki a fogadóirodában megjátssza a sikerüket…
A találkozó részleteiben, engedelmükkel, nem merülök el; a lényeg, hogy Alan McDonald feledhetetlen luftja után Kovács Kálmán finom alárúgásos góllal szomorította el Tommy Wright kapust, akit aztán Bognár György egyenesen a kétségbe esésbe kergetett a felső lécről a kapuba vágódó húszméteres lövésével. E két dugóval éppen 2-0-ra vezetett a magyar együttes. Először a negyvenharmadik, utoljára a kilencvenedik percben. Száznegyven font zizegett a fülemben – nem különösebben kellemetlenül – a televíziós fülkében, ahova az irtózatos vihar elől menekültem a mérkőzés első félidejében. Szegény barátom, idősebb Knézy Jenő eleinte egyáltalán nem díjazta a társasági ötletet, mert amikor kinyitottam az ajtót, azt hatalmas erővel a kabin falához vágta a kavargó szél. A bokszban – és persze az élő adásban is – olyan robajt lehetett hallani, hogy attól még a siketek is a szívükhöz kaptak. Ne tudják meg, az elsőre megrémült, majd a dühtől szétrobbanó Jenő hogyan nézett vissza rám…
Nagyjából így tekintettem én Norman Whiteside-ra, aki a meccs utolsó percében menthetetlenül befejelte Gary Fleming beívelését (2-1), s ezzel megkímélte a Ladbrokes fogadóirodát a már a zsebünkben érzett 140 font kifizetésétől. A mérkőzés után nem győztem hajtogatni Bognáréknak, hogy ilyen társasággal tényleg nem érdemes mit kezdeni, mire Kovács Kálmán felidézte, hogy amikor 2-0-nál, százszázalékos helyzetben a bal kapufa mellé gurított, Détári ráförmedt: „Az Ivánnak játszol?!”
Most nem lesz tizennégyszeres pénz, de Belfastban újra megteszem a 2-0-s magyar sikert. S ha a kilencvenedik percben éppen így áll a mérkőzés, akkor magamban már számolni kezdem a stekszet.
Elvégre úgy hallottam, Whiteside ezúttal nem lép pályára.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
