Argentína gyászban van. Labdarúgó-válogatottja olyan régen nyert már felnőtt tornát, hogy legutóbb győztes együttesében még Diego Simeone, az Atletico Madrid jelenlegi trénere is játszott. Társai között tudhatta Goycoechea kapust, továbbá Ruggerit, Redondót, Batistutát, de – dicsőség ide vagy oda – még az az 1993-as Copa America sem feltétlenül volt diadalmenet a halványkék-fehérek számára, hiszen a legjobb nyolc között a brazilokat, majd az elődöntőben a kolumbiaiakat csak a tizenegyespárbajban sikerült felülmúlni.
Ám huszonhárom hosszú esztendeje még efféle folytatás nincs, valamire való vetélkedőn az argentin válogatott képtelen trófeához jutni. Az idei Copa-kudarc után már Messi sem bírta tovább idegekkel, és a szűnni nem akaró nyeretlenség miatt kijelentette: nem szerepel többé a nemzeti együttesben. Hazájában még fel sem dolgozták a sokkot, amikor újabb megrázkódtatás következett. Eddig legalább néhányszor (sovány) vigaszt jelentett az olimpiai bajnoki cím, ám a Brazíliában most zajló játékokon az argentinok már a knock out-szakaszt sem érték meg: számukra a csoportmérkőzések periódusa volt az egyenes kieséses etap.
A helyzet a jelek szerint romlik, és előbbutóbb meg kell próbálni válaszolni a kérdésre: miért ekkora lúzerek – pláne ily hosszú időn át – az argentinok? Talán azért, mert – ha más nem is – az önáltatás nagyon ment; élénken emlékszem, hány „új Maradonát” fedeztek fel a hovatovább örök vesztesek, miközben persze a kinevezettek egyikének képességei sem közelítették meg az isteni Diego kvalitásait. Jelzem, valamiképpen így vannak Messivel is, mert őt nemhogy a földkerekség mostani, de egyenesen a valaha volt legjobb labdarúgójának tartják. Ám hogy létezik az, hogy egy csapat még véletlenül sem tud nyerni a Numero Unóval? El tudták volna ezt képzelni Maradonával vagy a fenomén Ronaldóval? A háromszoros világbajnok Peléről nem is beszélek, mert vele a virtuóz, ám hazája talizmánjaként feltűnően balsikeres Messi végképp nem állja ki az összehasonlítást.
Ám – hiszik vagy sem – lehet úgy is gondolni az argentinokra, hogy az élet napos oldalán járnak. Csupán huszonhárom esztendőt tékozoltak el, s ezalatt is rendre megfordultak a térségi és a világeseményeken; a klubjukban potens, a válogatottban viszont terméketlen futballistáikat mindenütt ismerik, sok helyen elismerik.
Tudunk ennél szerényebb mérlegről is. Az olimpiai futballtorna, ugye, csak korosztályos viadal, de a mi hazánk fiai húsz éve jutottak el legutóbb az ötkarikás szereplésig, és azelőtt huszonnégy esztendeig koplaltak. Pedig máig Magyarország az olimpiai örökrangsor listavezetője három arannyal, valamint egy-egy ezüsttel és bronzzal. S bár a háromból két elsőséget, valamint a harmadik helyezést a B válogatottal sikerült elérni, az ötkarikás futball – enyhén szólva – ellentmondásos megítélése ellenére is szívesen látnánk honfitársainkat résztvevőkként. Csakhogy az állami milliárdokkal kitömött hazai utánpótlás sorozatos blamázsai illúzióvá teszik még a legalsó lépcsőfokok meghódítását is.
Miért kell, hogy sírj, Argentína?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!