A Wankdorf órája visszafordíthatatlan, akár a történelem.
Emlékmű Bernben.
S az én órám hátlapján is az olvasható: „Das Wunder von Bern”.
Ritka szerkezet, nem vitás. De még nagyobb kincs lenne a számomra, ha a hajdani vb-döntő így maradt volna fenn: Ungarn–Deutschland 3-2.
Csak hát nem a magyar csapat győzött. Gary Lineker még meg sem született – a mondása meg pláne nem –, és már a németek nyertek. Pedig ötvennégyben mindannyian amatőrök voltak, német profi bajnokság ugyanis akkoriban nem létezett. Noch dazu, a futballvilág 1950 végéig bojkottálta Nyugat-Németországot: a második világháború és a szörnyű náci korszak miatt egyetlen nemzet sem akart mérkőzést játszani az NSZK együttesével. A teljes elszigetelést a semleges Svájc törte meg: legjobb labdarúgói november 22-én Stuttgartban hivatalos válogatott találkozón léptek fel. A vendéglátók csapatában Turek, Morlock és Ottmar Walter már szerepelt, a balösszekötőt pedig Fritz Baloghnak hívták. A pozsonyi születésű játékos két hónappal később a vonat lépcsőjéről a szerelvény alá esett, és harmincéves korában szörnyet halt.
Sok meccset a németek 1953-ban sem vívtak: abban az esztendőben négy találkozójuk volt. Szövetségi kapitányuknak, Sepp Herbergernek maradt ideje arra, hogy eleget tegyen a britek meghívásának, és megtekintse „az évszázad mérkőzését” a Wembleyben. A szakvezető már közvetlenül a 6-3 után azt mondta: „A magyarok támadójátéka grandiózus, de a védelmük három gólt kapott. Azaz, ha van olyan csapat, amely nem szed be tőlük kettőnél többet…”
Hogy mindenki a magyar együttest tartotta favoritnak, az szinte már közhely. Ellenben olyannyira igaz, hogy Herbert Zimmermann német rádióriporter azzal kezdte a berni csúcstalálkozó közvetítését: „Németország a világbajnokság döntőjében, ez óriási szenzáció”. A csodáról még ő sem álmodott… Elvégre a magyarok Svájcban is szédítő produkciót nyújtottak, csakúgy, mint a vb előtti négy esztendőben. A döntőig huszonöt gólt szereztek, s az, hogy huszonhéttel zárták a tornát, a gólkülönbségük pedig +17 volt, mindmáig világrekord. A negyeddöntőben az előző vb ezüstérmesét, Brazíliát, míg a legjobb négy között a címvédő Uruguayt ejtették ki. „Felülmúlhatatlan” – volt az általános vélemény az eredményekről és a játékról egyaránt. A semleges szakértők annak sem tulajdonítottak jelentőséget, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a döntőre felforgatta a csatársort, s arra sem figyelt senki, hogy Lóránt Gyula azt mondta egy osztrák rádióriporternek (tévésnek is nyilatkozhatott volna, mert az volt az első futball-vb, amelyről televíziós közvetítést sugároztak): „Attól tartok, ezúttal nem készültünk fel rendesen”. Kizárólag a németek emlegették, hogy „Fritz Walter-idő van” – a csatár esőben szeretett játszani a legjobban –, és néhány perc elteltével ezt is elfelejthették (volna), hiszen a magyar csapat 2-0-s előnyhöz jutott.
A folytatást tudjuk (bár ne tudnánk!). Zimmermann a második félidőben már azt kiáltozta: „Turek, te egy futballisten vagy!” A harmincöt éves kapus számára kilátástalannak tetsző helyzetek sokaságában mentett, ráadásul szövetséget kötött a kapufákkal. A 2-3 után a visszatérő Puskás sportszerűen gratulált a győzteseknek, de utóbb doppingolással vádolta meg a németeket, amiért 1960-ban, a 7-3-as Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntő előtt elnézést kért. Tette ezt annak dacára, hogy 1954 őszén a nyugatnémet sajtó számolt be arról: a vb-aranyérmesek közül többen is sárgaságban szenvednek.
Történhetett bármi, ha azt a meccset százszor lejátsszák, kilencvenkilencszer a magyarok viszik el a pálmát. Ám a világbajnoki döntők sajátossága, hogy azokat minden alkalommal csak egyszer rendezik.
Az órám mutatóját előre-hátra tudom forgatni, a történelem azonban visszafordíthatatlan. Az 1954-es időmérő a németeknek mindig hármat, nekünk meg kettőt mutat…
Ez olyan biztos, mint hogy holnap megint július negyedike lesz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
