2011. augusztus 4-re már egyetlen magyar csapat sem maradt az európai labdarúgókupákban. Úgy is lehet mondani: ez nem a mi tizenegyünk… Az „európai kupák” megjelölés egyébként jótékony túlzás, hiszen azoknak csupán a kvalifikációs szakaszánál jár a kontinens hátsó udvara, de Magyarország már kiselejteztetett.
Ám hagyjuk a jobbakat, hiszen azok már-már más sportág képviselői, maradjunk csak a rövid, dermesztő nyáron minálunk járt vendégeknél. A 403 csapatot rangsoroló UEFA-listán a Sturm Graz a 155., a Hearts a 163., az Aalesund a 215., az Aktobe a 217. Ezek a magyarok kiejtői, de még ennél is rosszabb, hogy továbbjutásukkal a papírforma érvényesült, hiszen a Videoton a 294., az FTC a 320., a Paks a 321., a Kecskemét a 323.
(S ha nem csupán a kontinens klubtornáin – illetve, azok selejtezőiben – megforduló együttesek kerülnének a listára, akkor még a 300-400 közé sem kerülne magyar csapat.) Hasonlót az utóbbi évtizedekben már sokszor mondtunk – más és más, mind keservesebb viszonyítási alapok szerint –, ám ilyen mélyen talán tényleg nem volt még a hazai futball…
De mitől lenne feljebb? A világ labdarúgó-bajnokságainak nemrégiben közzétett rangsorában az NB I a negyvenkettedik-negyvenharmadik helyen osztozott, miközben az Üzbegisztán, Vietnam, Indonézia mesterhármas volt a 32., a 33. és a 34. (A „heartsos” Skócia a tizenhetedik hellyel büszkélkedhetett, az „aalesundos” Norvégiát viszont csak ötvenharmadikként, a „sturmos” Ausztriát hetvenkettedikként, az „aktobés” Kazahsztánt kilencvenharmadikként jegyezték.)
S messze nem a szánalmas pozíció a legszörnyűbb, hanem az, hogy kísérlet sem történik az elmozdulásra a nulla kilométerkőtől. Szavakban persze negyedszázada egyfolytában javul a magyar labdarúgás… Nehéz megítélni, e huszonöt, teljességgel sikertelen év alatt mikor szárnyalt a „legmagasabban” verbálisan, de most legalábbis a „legjobb” formája közelében van; annyi vásári kikiáltója, mint amennyi napjainkban látható-hallható, mindenesetre ritkán akadt. A magyar bajnokság tudósításaiban-közvetítéseiben záporoznak az afféle jelzők, hogy „fantasztikus”, „csodálatos”, sőt „zseniális”, noha lassanként receptre írják fel az itthoni mérkőzéseket alvászavar ellen, hiszen a súlyos álmatlanságban szenvedők is nagy valószínűséggel úgy alszanak, mint a bunda akár csak tíz perc NB I-től is…
Az ideig-óráig ébren maradó azt azért még megtudhatja a megannyi „fantasztikus” mellett, hogy „végre minőségi légiósok érkeztek” hazánkba, igaz, közülük egyet sem látott a szemével. Amúgy meg tisztában volt vele: ez is csak púder, hiszen vajon hány épeszű minőségi labdarúgó jönne külföldről Magyarországra játszani? Ami bizonyos: a Videotonban a Sturm Graz ellen feltűnt néhány „műspanyol”… Az is gyakori kampánytéma, hogy „megjelentek a valódi klubtulajdonosok”, mire a héten a bűnügyi hírek között kapott helyet: előzetes letartóztatásban van az Újpest tulajdonosainak egyike. (Amint az a beszámolókból kitetszett, nem futballügyben, de ha a rendőrségi gyanú beigazolódik, a következményektől a Megyeri út sem maradhat mentes.)
Mind nehezebb feladat tehát „parádésnak” láttatni ezt a labdarúgást, ám az ebbéli igyekezet hovatovább épp olyan példátlan, amilyen a játék. Csak hát az utóbbi számít. A szabadságomat töltöm a kellemes büki Thermal Hotelben, ahol abszolúte telt ház van, négyszáz ember nyaral. A vendégek hetven százaléka magyar. Ezzel együtt a Debrecen–FTC NB I-es találkozó tévéközvetítését – a szálloda igazgatójával, valamint a fiammal együtt – mindösszesen öten néztük.
S félidőnként öt-öt percig azt számoltuk, hányszor passzolnak egymáshoz (értsd: saját játékoshoz) a két csapat futballistái.
Kettőnél tovább egyszer sem jutottunk, és bizony hamar eluntuk a dolgot. Inkább arra az úrra figyeltünk, aki egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy valaha NB III-as labdarúgó volt Kiskunhalason, ám abban a csapatban, amelyben ő játszott, nem sokan kaptak volna szerelést a mai első osztályúak közül…
A szlogenekkel ellentétben ezt készséggel elhittük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
