Az utóbbi idők slágereseménye, hogy Diego Forlan követte édesapját, Pablót: ahogyan a papa 1967-ben, úgy a fia az idén Copa America-győztes futballista lett. A történet különlegessége: ’67-ben, amikor Pablo Forlan játszott, Diego nagyapja, Juan Carlos Carizzo volt az uruguayi szövetségi kapitány. Ez valóban unikum, ám arra, hogy a gyerek a labdarúgópályán utoléri (sőt felülmúlja) a papát, akad néhány más példa is.
Még nagyobb örökséget hagyott hátra Valentino Mazzola. Őt minden idők legnagyszerűbb labdarúgói egyikének tartják, noha az élete nem tudott kiteljesedni: az extraklasszis olasz futballista harmincéves korában szörnyethalt, amikor lezuhant az egymás után ötszörös bajnok Torino repülőgépe 1949-ben. Arra a csapatra jellemző: volt olyan olasz–magyar válogatott meccs 1947-ben (3-2), amelyen a squadra azzurra valamennyi mezőnyjátékosa a Torino együtteséből került ki. A nagy Valentino abban az esztendőben mutatkozott be a nemzeti együttesben, amikor fia, Sandro megszületett (1942). A gyermek szintén parádés karriert futott be: vezéralakja volt minden idők leghíresebb, kétszeres BEK- és Világkupa-győztes Interének, és hetvenszer szerepelt az itáliai válogatottban. Európa-bajnoki címet nyert 1968-ban, majd vb-ezüstérmet 1970-ben, s egy alkalommal Budapestet is elkápráztatta: az 1966 decemberében rendezett Vasas–Internazionale BEK-mérkőzésen (0-2) két felejthetetlen szólógólt ért el 80 ezer ámuló néző előtt a Népstadionban.
Van más, hasonlóan nagy ívű olasz apa-fiú kapcsolat is. Cesare Maldini két BEK-döntőt játszott a Milan együttesében, és 1963-ban át is vehette az első számú európai klubtrófeát, miután ő volt a vörös-feketék csapatkapitánya. A milánói gárdában együtt futballozott azzal a világbajnok brazil Altafinivel, akinek születésekor a papája – a Valentino iránti tiszteletből – a Mazzola nevet adta. Cesare Maldini négyszeres bajnok volt, de utóbb ebben a tekintetben is csak második lehetett a famíliában, mert a fia, Paolo szédítő pályafutást produkált. A Milanban (bajnoki mérkőzésen) 647, a válogatottban 126 alkalommal szerepelt, hétszer volt bajnok, ötször BL-győztes. A vb- és az Eb-aranyérem, valamint az Aranylabda valahogyan kimaradt: a válogatottak legnagyobb tornáin egy-egy ezüst jutott neki, a Ballon d’Ort meg ritkán kapja védő, még ha oly ragyogó is, amilyen Paolo Maldini volt…Spanyolországban a Sanchis família konkurált a Maldini családdal. Idősebb Manuel négy bajnoki címet és 1966-ban BEK-et nyert a Real Madriddal, de ez csak az erős alap volt, mert ifjabb Manuel mindent megduplázott: a királyi gárdával nyolc bajnoki aranyérmet szerzett és két BL-diadalt aratott. Az utód 524 bajnoki meccsen lépett pályára a híres fehér mezben, a nemzeti együttesben azonban nem járt ilyen szerencsével, mert – megannyi klasszis labdarúgója dacára – akkoriban még nem a spanyol válogatott volt a világelső. Manuel Sanchis Juniornak a Világk upát (kétszer) „csak” a klubjával sikerült elhódítania…
Egyébként meg minden mindennel összefügg. Cesare Maldinit az ezredforduló után kinevezték Paraguay szövetségi kapitányává, Diego Forlan pedig Paraguaynak rúgott két gólt a Copa America-döntőjében. Távoli szál? Van közelebbi is. Az Izland–Észtország találkozón (1996-ban) Arnor Gudjohnsent a fia, az akkor Eindhovenben játszó, utóbb barcelonai középpályás-csatár váltotta fel a második félidőben. Az egyik 73-szor, a másik 64-szer szerepelt a szigetország nemzeti együttesében. Nálunk az ifjú Albert (6) és Mészöly (18) nem tudta megközelíteni a 75-szörös, illetve 61-szeres válogatott apukát. A mércét persze magasra tették a papák: a „kis Flóri” és Mészöly Géza is abban az esztendőben látta meg a napvilágot, amelynek végén Albert császár Aranylabdát nyert…
