Ismerős arc baktat a sződligeti vasútállomásról a falu széle felé. A vasúti töltés és a Duna ártéri erdői között jókora füves terület húzódik, itt található a világ második legnépszerűbb sportjának magyarországi „szentélye”, a 120 méter átmérőjű GB Oval pálya, ahol a magyar válogatott készül a július eleji romániai, négycsapatos nemzetközi tornára. Mielőtt elárulnánk, ki is az ismerős arc, oldjunk fel egy másik rejtélyt: a szóban forgó sportág nem más, mint az elsősorban a Brit Nemzetközösség országaiban közkedvelt krikett. S mivel ezek között olyan népes államok is vannak, mint India vagy Pakisztán, így a baseballhoz, illetve az idehaza is ismerősebb métához hasonlító ütős játékot világviszonylatban csak a labdarúgás előzi meg a játékosok és a nézők számában. Az említett két ország idén februári vb-találkozóját például egymilliárdnyian követték a televízióban.

A pályaudvar felől gyalog érkező fiatal pedig Zeeshan, a 19 esztendős pakisztáni menekült, akivel e héttől óriásplakátokon, többek közt a budapesti 2-es és 3-as metró megállóiban találkozhatunk. Ő lett ugyanis az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) kampányának egyik arca, akinek segítségével a szervezet azt igyekszik bemutatni, hogy a menekültek hozzánk hasonló, hétköznapi emberek. Zeeshan története persze nem éppen hétköznapi. Amíg a többiek gyülekeznek az edzésre, ő magyarul meséli, hogy 15 évesen kellett elhagynia családja afgán határhoz közeli otthonát, mert a tálibok megüzenték: vagy csatlakozik a harcukhoz, vagy megölik. Hosszú, viszontagságos út vezetett Európába, hol stoppal, hol kamionok konténerében „utazott”; az iráni–török határterületeken napi 14 órát gyalogolt térdig érő hóban. Zeeshan végül Ausztriáig jutott, ám a helyi rendőrök szinte azonnal visszatoloncolták Magyarországra, ahol a győri idegenrendészeti börtön várt rá. Csak az orvosi vizsgálatokat követően látták be, hogy kiskorú, így a bicskei, majd a fóti menekülttáborba került. Jelenleg szakácsnak tanul, mellette olykor heti hat napot dolgozik. „Melegről hidegre váltottam, azt jobban szeretem” – neveti el magát, mikor a korábbi gyrosos és a mostani fagylaltüzembeli munkájáról mesél. A barátai, akiknek annak idején sikerült nyugatabbra, Ausztriába, Belgiumba jutni, időnként megkeresik, hogy menjen utánuk, de mint mondja: „Eddig se mentem, ezután se fogok. Jól érzem itt magam”.

Ebben vitathatatlanul nagy szerepe van annak a Margitszigeten tett sétának, amely során Zeeshan észrevette, amint néhány itt élő külföldi krikettezik. Régen ő is, mint a legtöbb pakisztáni gyerek, reggeltől estig ezt játszotta. Mostanra pedig már ő a magyar válogatott egyik legfőbb erőssége. Elő is kerül a táskájából a nevével ellátott címeres mez, mert bár a mai csak egy edzés, szó se lehet róla, hogy ne ebben lépjen a gyepre. „Kicsit vizes, mert tegnap kimostam, kint felejtettem, és jött a vihar” – szabadkozik, és letagadhatatlan büszkeséggel igazítgatja magán a magyar nemzeti válogatott mezét. Végül tízen gyűlnek össze a tréningre. A sportág szellemiségéhez méltóan jól öltözött indiai és angol úriemberek szállnak ki elegáns autóikból. Akad három magyar fiatal is. A korábban az angol bajnokságban is játszó Duncan, aki egyben a csapat edzője, időnként aggódva kémleli az eget. Esőre áll, és a zápor, pláne a zivatar lehetetlenné tenné a játékot. Magyar feleségével Angliában ismerkedett meg, közös gyerekük még ott született, de rövidesen Magyarországra költöztek. Már egész jól megszokta az itteni életet, csak a közlekedési dugók ne lennének…

A nálunk népszerű sportágak szabályaiból kiindulva joggal merül fel a kérdés: hogyan alkothatják a magyar válogatottat kétharmad részben külföldi születésűek? A választ Kis Mártontól, a Magyar Krikett Szövetség elnökétől kapjuk meg: „a krikett egy roppant befogadó sport, így a nemzetközi szövetség az adott ország szülöttei mellett a huzamosabb ideje ott élő, dolgozó, de állampolgársággal nem rendelkező játékosoknak is lehetővé teszi, hogy újdonsült hazájukat képviseljék”. Zajlik a bemelegítés, a játékosok nagy kört alkotva dobálják egymásnak a teniszlabdánál valamivel nagyobb, bőrrel bevont parafalgolyót. Biztos kezű elkapása kulcsfontosságú – de korántsem egyszerű. Duncan ezt követően taktikai megbeszélést tart – angolul. Zeeshannak a többiek időnként hindi nyelvre fordítják a legfontosabb tudnivalókat, a magyarok néha csak kapkodják a fejüket. De nekik legalább van egy közös nyelvük, amit itt mindenki – persze minket kivéve – beszél: a krikett, aminek szabályaival nemhogy újságok hasábjait, de könyveket is töltöttek már meg. A krikettet két 11 fős csapat játssza, de egyszerre összesen csak 13-an vannak a pályán: 2 ütő, 1 dobó, valamint a dobóval egy csapatban lévő 10 elkapó. Egy-egy, adott esetben többnapos mérkőzés végén az győz, aki több pontot gyűjt. Pontot csak az ütőcsapat szerezhet, abban az esetben, ha az ütés után a két ütőjátékosnak sikerül helyet cserélnie egymással a kapuk előtt, amíg a labda játékban van. Minden ilyen helycsere 1 pontot ér. Ha a labda elhagyja a pályát, az négy vagy hat pontot ér, attól függően, hogy földet ér-e a pálya széle előtt vagy sem. A foghíjas létszám miatt néhány elkapó játékost most bóják helyettesítenek.

Az afgán származású Habib az első dobójátékos, aki ebben a műfajban az egyik, ha nem a legjobb a csapatban. 2004 óta él Magyarországon, jelenleg tolmácsként dolgozik: négy nyelven közvetít a menekültek és a hatóság közt. „Gyurikám, mit nézel, drága barátom?” – szól rá az egyik elbambuló, és a labdát elvétő társára úgy, hogy a szeretet és a szigor egyszerre érződik a hangjában. De meg is teheti, hiszen csapatkapitányként tekintélye van a többiek előtt. „Én már 2010-ben hősként jöttem haza a macedóniai tornáról. A döntőben az utolsó ütésnél a maximális 6 pont kellett, azaz, hogy a labda pattanás nélkül kirepüljön a pályáról. Megcsináltam, így vertük meg 1 ponttal az oroszokat” – meséli a szintén válogatott mezbe öltözött kapitány.

Habib itteni, jelenleg Budapest Falcons nevet viselő klubjában már korábban feltűntek a menekülttáborokban lakó, tehetséges játékosok, majd néhány éve a hazai szövetség elnöksége és a klubcsapatok soknemzetiségű (angol, indiai, afgán, magyar) vezetői úgy határoztak, felkarolják ezeket a fiatalokat.

Kis Márton elmesélte, hogy miután adtak felszerelést, a táborokban egyre kevesebb gond volt a fegyelemmel. A többségükben kriketten felnövő gyerekek napközben játszottak, este pedig a meccsekről beszélgettek. A fóti vezetők nyitottak voltak a továbblépésre is, a menekülttábornak ma már uniós forrásból finanszírozott saját csapata van 11 Stars néven, amely a hét együttest felvonultató magyar ligában indul.

A válogatott edzésén Zeeshanra kerül a sor ütőjátékosként. Az egyik ütése után az imént még lekorholt Gyuri egy nagyszerű elkapás után 35-40 méterről bravúrosan telibe találja a kaput. Jókora tapsvihart kap a többiektől. Adja magát a kérdés: egy magyar srác mégis hogyan lesz épp krikettes? „Az évek során sokféle sportot kipróbáltam, aztán a Nagy Sportágválasztón megfogott a krikett” – eleveníti fel, majd hozzáteszi, sok más mellett a sportágat átható fair play szellem tetszett neki leginkább. Merthogy kevés tisztább játék van a krikettnél. A pálya hatalmas, az összes csapatsportág közül a legnagyobb, amire mindössze két bíró jut, akik így aztán nem minden esetben tudják egyértelműen megítélni, hogy például a játékos földet érés előtt vagy egy alig észrevehető pattanás után kapta-e el a labdát. Ezért aztán számos helyzet a résztvevők „bemondása” alapján dől el, azaz a játékosoktól elvárt az őszinteség.

De nem csak ettől „fair” a játék, a pályán ugyanis egyáltalán nem látszanak azok a kulturális vagy társadalmi különbségek, amik a parkolóban még igen. Igaz ugyan, hogy a játék Dél-Ázsiában játszott, „bumm-bumm”-nak is nevezett rövidített változata és az eredeti, többnapos, komoly stratégiára és kivárásra építő angol verzió nagyban eltér, ám ezek a különböző játékfelfogások itt inkább csak ugratásokat szülnek, mint vitákat. A harminchárom éves, csoportvezetőként dolgozó angol James pedig ugyanúgy biztatja a fóti menekülttáborból érkező Zeeshant, mint fordítva.

„Perfect, I like it!” – fejezi ki tetszését Duncan az egyik jól eltalált Zeeshan-ütés után. A csapatkapitány-helyettes Marc azért odaszól neki, persze hindi nyelven, hogy vigyázzon az ütőjére, mert, mint mondja, Zeeshan képes hajmeresztő megoldásokra is. A Royal Tigers klubot erősítő Marc Indiában, szintén éjjel-nappal krikettezve nőtt fel, a védőfelszerelés fontosságára egy-egy gyerekként szerzett labdanyom emlékezteti a testén. Angliában járt egyetemre, és az ő útja is magyar feleség révén vezetett hazánkba. Munkája havonta három hétig Budapesthez, egy hétig Bécshez köti.

Az időjárás végül kegyes a válogatott keret tagjaihoz, mire sötétedni kezd, mindenki gyakorolhatott dobóként és ütőként is. Az edzés oldott hangulatban ér véget, a hazaúthoz készülődve pedig már viccelődve beszélik meg, ki hogy teljesített ma. A romániai út már téma, bár néhányakat a saját zsebből fizetendő 300 eurós (csaknem 100 ezer forintos) költség, másokat a munkahelyi kötelezettségek tartanak távol a tornától. Zeeshannak, bár már nagykorú, s ezért nemsokára el is kell hagynia a tábort, a fótiak még fizetik az utat. Rövid naptáregyeztetés után úgy fest, két hét múlva tud újra együtt gyakorolni a társaság. A többség ismét a sződligeti pályára szavaz, mint mondják, megéri a fél óra autózást. „Van az egy óra is” – morog még mindig Duncan, derültséget kiváltva az autók felé igyekvőkből.

Zeeshan siet, este tízkor Törökbálinton kezdi a nyolcórás, éjszakai műszakot, nem akar elkésni. Marc odalép hozzá, megöleli. Habib pedig elviszi egy darabon.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!