Spanyolország változatlanul az élen marad a labdarúgó BEK- és a BL-győzelmek számát illetően, de most ez nem vigasz Madridban és Barcelonában. Merthogy az ibériai ország képviselőinek az első számú európai klubtornán elért diadalait úgy kell érteni, hogy a trófea 13-szori elhódítása mindösszesen két klub műve: a Real Madridé (9) és a Barcelonáé (4).
Kevesen hitték volna, hogy német–angol döntő lesz május 19-én Münchenben, sokkal többen számítottak újabb – BEK-, illetve BL-döntőben még soha nem látott – klasszikusra a Barcelona és a Real Madrid között. Magam is az utóbbit vártam.
Egyrészt, mert Spanyolország uralta az utóbbi évek labdarúgását az Európa- és világbajnoki címmel, valamint az évad végén leköszönő Guardiola edző korszakos Barcelonájával; másrészt, mert az etalon ellenfele nem „egyszerűen” az örök rivális, hanem annak a klubnak a csapata lehetett volna, amely rekordot tart a győzelmek tekintetében, viszont tíz éve hiába reméli, hogy kilencről tízre jut.
Egyébként is úgy nevelkedtem, hogy a klubok tekintetében a Real Madrid az egyedülálló világszám. (S valóban: a legértékesebb európai díjat illetően máig nem érték utol.) Már ötszörös BEK-győztes volt, mire édesapám kezdett meccsre vinni magával, és idehaza azért is „beköltözött” a lakásokba, mert sokszor járt Magyarországon. A Vasassal két BEK-sorozatban is találkozott (egyszer speciel a BEK elődöntőjében), majd megmérkőzött a Honvéddal, a Tatabányával, az Újpesttel, a Videotonnal, az FTC-vel, és Tatabányán meg Székesfehérváron évtizedig beszédtéma maradt az 1982-es UEFA Kupa-párharc – majdnem a Bányász jutott tovább… –, meg az 1985-ös UEFA Kupa-döntő a sóstói 0-3-at követő madridi 1-0-lal (gólszerző: Májer). Nem hiszem, hogy a királyi gárda itthoni fénye Puskásból és Östreicherből táplálkozott volna, hiszen a Barcelona több magyart foglalkoztatott – Kubalát, Kocsist, Czibort, Szalayt, a húszas évek kapuskirályáról, Plattkóról nem is beszélve –, ám a katalán együttes 1992-ig nem nyert BEK-et, és kevesebbszer látogatott hazánkba, mint a nagy fehér balett (1969-ben a Győri ETO, 1975-ben a Vasas volt az ellenfele).
Ráadásul a Real Madrid testesítette meg az igazi játékot, a finom átadásokkal és még finomabb cselekkel operáló, virtuóz, az eredmények tekintetében szintén lebilincselő futballt (7-3 az Eintracht Frankfurt elleni döntőben, ez is Európa-csúcs), s noha 1966 és 1998 között egyszer sem ült fel az öreg földrész trónjára, a világ szemében ugyanúgy Dream Team maradt, mint az 1970-től 1994-ig szintén nyeretlen – értsd: vb-aranyéremhez nem jutó – brazil válogatott. E mítosz mára megkopott, mert a Madrid ugyan 109 gólnál jár a spanyol bajnokságban, de eredeti lényegétől eltérő stílusban játszik, és enyhén szólva sem egyedüli védjegye a briliáns technika. Az utóbbi években gyakorlattá vált a Lassana Diarra-féle futballisták alkalmazása is, márpedig Arbeolától, Pepétől (és folytathatnánk) nehéz elájulni. Pepe belépőitől az ellenfeleknek már „könnyebb”…
Újabban a Barcelona lett az, ami a Real Madrid volt. A királyi gárdáért rajongók közül sokan dilemmába estek: egyfelől nem tudtak szorítani a „Barcáért”, másfelől azt látták, hogy vörös-kékben megy a Spanyolországban tiki-takának nevezett csiki-csuki. Ezeket a drukkereket végül az mentette meg a meghasonlástól, hogy kimondták (ha leginkább csak magukban is): a futball primátusa dönt. Márpedig a valódi labdarúgást a katalán együttes játssza, amit Daniel Alves, Iniesta, Xavi és főként Messi produkál, az maga a művészet.
Ennél fogva akár hőskölteménynek is nevezhető a Chelsea bravúrja, hiszen a londoni csapat az etalont fosztotta meg a döntőbe jutástól, teljesítőképességének maximumát nyújtva. A labdarúgás páratlan szépségeinek bemutatásához persze ezután sem a Stamford Bridge-en forgatnak filmet, de a kimenetel tekintetében az 1-0 és a 2-2 beszél. Ami pedig a másik finalistát illeti, a Bayernt még a Real Madrid esztétikus korszakaiban is „királyi” specialistaként tartották számon, és a mostani volt (öt közül) a negyedik elődöntő, amelyből a bajor együttes jutott tovább a fehérekkel szemben.
Következhet tehát a BEK- és BL-történet hatodik angol–német döntője. Az állás 3-2 a szigetországiak javára, ám most otthon lesz a Bayern, amely 1975-ben legyőzte a Leeds Unitedet (2-0), míg 1982-ben alulmaradt az Aston Villa (0-1), 1999-ben pedig – az utolsó két percben kapott két góllal – a Manchester United ellenében (1-2). A hazai pálya előnyén túl az is Németország „FC Hollywoodja” mellett szól, hogy a döntős szereplések tekintetében 8-1-re vezet a Chelsea-vel szemben.
Ám figyelem: akkora bravúr nem kell az angol diadalhoz, amekkorával a legjobb négy között kirukkoltak a kékek…
BL-mozaik
A Barcelona kiesésével eldőlt, hogy idén sem lesz címvédés a Bajnokok Ligájában. Utoljára a Milan tudott duplázni, 1989 után a ’90-es finálét is megnyerte, de akkor még BEK-nek hívták a sorozatot.
A Chelsea lett a második olyan csapat, amely már két mérkőzést is megúszott kapott gól nélkül a Josep Guardiola vezette Barcelona ellen. A másik ilyen klub a katalánok városi riválisa, az Espanyol.
Lionel Messi nyolcadik Chelsea elleni találkozóján is gólképtelen maradt. Ezzel messze a Kékek számítanak az argentin játékos legnagyobb mumusának: a sorban második Rubin Kazany ellen négy eredménytelen összecsapáson van túl.
Messi 14 góllal zárt az idei BL-ben, így csak beállítani tudta a milanos brazil, José Altafini, azaz „Mazzola” 1962/63-es BEK-rekordját. A 12 találatnál járó Mario Gomez persze egy döntőbeli mesterhármassal mindkettejüket túlszárnyalhatja.
A Bayern München még sosem bukott el nemzetközi kupamérkőzést tizenegyesekkel. Legutóbb a 2001-es döntőben a Valenciát győzték le a büntetőpárbajban.
Március 3. óta a Barcelona és a Real Madrid 15-15 találkozón van túl, azaz az elmúlt csaknem két hónapban 3-4 naponta játszottak tétmérkőzéseket. Sokan éppen ennek tudják be a két együttes elődöntőbeli kudarcát.
A döntőig vezető úton a Chelsea kettő, a Bayern München három vereséget szenvedett. A németek két éve négy vesztes meccs ellenére jutottak be az Inter elleni fináléba, míg a Chelsea 2008-ban csak egyszer kapott ki, mielőtt az MU büntetőkkel legyőzte a moszkvai döntőben.
Utoljára a 2006/07-es idényben fordult elő, hogy egyik BL-döntős csapat sem nyerte meg hazája bajnokságát. A Bayern odahaza biztos 2., míg a Chelsea legfeljebb 3. lehet. Öt éve a Premier League-ben 3. Liverpool és a Serie A-ban 4. Milan mérkőzött egymással a fináléban.
Amióta a legrangosabb kupasorozatot Bajnokok Ligájának hívják a Bayern München az első, amely saját stadionjában játszhatja a döntőt. A BEK-ben háromszor volt példa hasonlóra: 1957-ben a Real Madridnak és 1965-ben az Internek szerencsét hozott a hazai pálya, a Roma viszont 1984-ben büntetőkkel elbukott a Stadio Olimpicóban a Liverpool ellen.
Bár a döntőt a Chelsea csapatkapitánya, John Terry eltiltása miatt csak a lelátóról nézheti, a szabályok értelmében csapata sikere esetén ő emelheti elsőként magasba a trófeát.
(bezso)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
