Az 1990-es években hazánkban sokat emlegették az ún. „damaszkuszi utat” a szellemi-politikai (és gyakran erkölcsi) pálfordulás metaforájaként. Az én (valóságos) damaszkuszi utamra 2005-ben került sor. Mivel ekkortájt Bassár el-Aszad elnök reformokkal kísérletezett, és ezzel igyekezett nemzetközi reputációját és kapcsolatrendszerét javítani, a magyar reformok története érdekes témát kínált az eszmecserére.
Budapest és Damaszkusz között akkoriban közvetlen járat volt, anélkül, hogy a keleti nyitást bárki kidoboltatta volna. Damaszkusz önmagában is óriási látvány volt, egykor a világ három legnagyobb városa közé tartozott, és ennek aurája máig megmaradt. Amikor egy magaslatról éjjel körülnéztünk, zöld fénypontok százai mutatták, hány mecset működött az arab metropolisz területén. A város soksávos sugárútján nagy türelem kellett az araszoláshoz. Közben fel lehetett figyelni az iraki autókra – ezekkel jöttek át sokan a háború sújtotta szomszéd országból az akkor még viszonylag békés és biztonságos Szíriába.
A háromnapos látogatás során két előadást tartottam; egyet Damaszkuszban a Tervhivatalban, egyet pedig Latakiában, a tengerparti város egyetemén. A latakiai egyetem kinézete nem nagyon különbözött egy észak-amerikai kampusztól, a hallgatók öltözködése pedig alig különbözött egy nyugat-európai egyetemétől. A hallgatóság, amellyel találkoztam, tájékozott és érdeklődő volt; angol nyelven gond nélkül megértettük egymást a nagy többséggel. Sokat tudtak az egykor szocialista táborként fémjelzett közösségről, azon belül is főleg Romániáról, amellyel az olajipar relatíve nagy súlya is összekapcsolta őket.
Szíria egyébként fejlettség tekintetében is Románia közelében lehetett akkortájt; közepesen fejlett országnak számított, a magyartól alig elmaradó nemzeti jövedelemmel. Hogy kitörhessen az elszigetelődés veszélyzónájából, Szíria gazdasági reformokkal próbálta észrevétetni magát. Bár az ember tudta, hogy katonai diktatúrában jár, ennek sok jele nem volt. Emlékszem, a Tervhivatalt egy düledező bódéban egyetlen düledező fegyveres védte.
Hogy ebből mára mi maradt, azt a Jóisten se tudja. Szíria ma olyannyira nem békés és nem biztonságos, hogy a Törökországba, Jordániába és Libanonba menekült milliók mellett még a szintén békétlen és egyáltalán nem biztonságos Irakba is menekültek több mint kétszázezren. Nem örökre, persze. Akik az elmúlt egy-két évben elmenekültek, egyszer talán lehetőséget kapnak arra, hogy újjáépítsék országukat.
Addig azonban sok idő fog eltelni. Addig szíriaiakkal a legkülönbözőbb országokban találkozunk még. Ebből kaptam ízelítőt néhány héttel ezelőtt, amikor egy nyugat-európai fővárosban vasút közeli szállodában szálltam meg. Amikor beléptem, jól látható volt, hogy a személyzet bevándorló hátterű. Szokás szerint átadtam az útlevelemet a recepciósnak, aki azt a szokásosnál hosszabb ideig nézegette.
– Ön Magyarországról jött? – kérdezte. Néhány szóból kiderült: figyelik a hazánkban zajló eseményeket; arabok voltak.
– Én speciel marokkói vagyok, de ez az úr itt mellettem Szíriából jött – mutatott a mellette ülő férfira. Az útlevélben ott volt a nevem is, s bár sem Petra, sem Kiss-Rigó nem vagyok, a Lászlóval akkortájt tele volt minden nemzetközi hírcsatorna, és először éreztem az életben, hogy a keresztnevem bajt hozhat rám. A beszélgetés barátságosan folytatódott, a jelenség azonban általános.
Mások helyett szégyenkezünk, amire tíz évvel ezelőtt nem gondoltunk volna, most pedig nem tudjuk, meddig tart még.
ANDOR LÁSZLÓ,
a szerző az Európai Unió volt magyar biztosa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!