Megtorpant a populista szélsőjobb már-már megállíthatatlanak tűnő menetelése a hatalom felé, az osztrák elnökválasztáson – minden fenekedése ellenére – bekövetkezett veresége megtörhette európai lendületét. S ennek jelképes jelentősége jóval nagyobb, mint a vele szembeni ellenállást jelszavává tevő Van der Bellen – azért pár százezres szavazatelőnnyel elért – győzelme. Hiszen amúgy Hofer 46 százaléka akár riasztóan is hathat, lévén a világháború óta a szélsőjobb eddigi legjobb eredménye egy európai demokráciában. Jócskán meg is haladva a (még Haider vezette) Szabadság Párt 1999-es és akkor meghökkentő 26,9 százalékát a parlamenti választásokon (azon a svájci radikálisok 29,4 százaléka a csúcstartó, s most az FPÖ a közvélemény-kutatóknál 35-ön áll).

Fellélegezni tehát korai lenne, noha érdemes nyugtázni, hogy a nagy hangerő sem feledteti a tényt: a „radikális” jobboldal soha sehol nem került többségbe, bár folyvást annak nevében szeret beszélni. S itt érdemes megemlíteni, hogy Trump elektori sikere ellenére az amerikai többség Hillary Clinton, vagyis a társadalmi tolerancia oldalán van (és még nagyobb is – és akkor győztes – lehetett volna, ha pár millió demokrata szavazó nem marad otthon). Aligha járunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk: Trump csakis azért nyerhetett, mert senki – őt magát is beleértve – nem hitte el egy percre sem, hogy nyerhet.

Európában azonban e szélsőjobboldali áttörést már lehetségesnek tartották, Hofer hazai tábora – és a neki külföldről szurkolók (közte a mi kormánypárti médiánk) – az utolsó napokban már ivott a medve bőrére. Míg a baloldali, liberális és centrista többség kezdett pánikba esni, s ekként az önmegvalósító prófécia bűvkörébe. Ami, valljuk meg, a Brexit és Trump győzelme nyomán, meg is érthető. Csakhogy e két, még most is hihetetlen fejleményt főleg váratlansága is magyarázta, s a rá való felkészületlenség. Az osztrák elnökválasztási széljobbos áttörés viszont nagyon is reális lehetőségnek tűnt, a felmérések fej fej melletti küzdelemre vallottak, a tévékorszakban a jóval fiatalabb Hofer hatása kiszámíthatatlan volt. Viszont a vele szembeni széles körű összefogás felülkerekedése jelezte, hogy a – szó szoros értelmében – Európát védő erőknek megvan a mozgósítható többsége. S hogy ehhez nem szükséges, s nem is szabad versengeniük a populistákkal, amire sok politikus kezdett hajlani. Ahogyan elektori kudarca ellenére Clinton sem, Van der Bellen nem próbált felülni a populista hullámra (hiába is tette volna, annak igazi hullámlovasai éppen gátlástalanságuk okán verhetetlenek).

S sejthetően – a tőle ismert taktikai húzásai ellenére – Merkel sem fog, míg Marine Le Pen valószínű ellenfelének, Fillonnak a mai hangulatban aligha válna be, ami korábban a szélsőjobb jelszavait is átvevő Sarkozynek még sikeres volt: neki vélhetően a De Gaulle-i kemény konzervativizmus lehet a nyerő. Már csak azért is, mert a bécsi – előlegezzük meg – fordulat után a populizmusnak ellenállók jöhetnek lendületbe. Még akár a (felesleges) „dupla vagy semmi” játszmájára ráfizető Renzi is az itáliai parlamenti összecsapásra. Mert éppen a cunamit indító Brexit kiábrándító következményei, vagy Trump elnökségre készülődésének tragikomikus hírei téríthetik észre az igazi többséget.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!