„Nem engedhetjük, hogy a terroristák megfélemlítsenek minket értékeink és humanitárius kötelességeink feladására” – mondta szerdai, a világpolitikának szentelt beszédében az elnökutódlásra legesélyesebb jelölt, a demokrata Hillary Clinton. Képviselve azt a higgadt racionalitást, amit a legerősebb hatalom várható kormányosától joggal remélhetünk. Azt a – terrormerényletek utáni lázas napokban – szó szerint létfontosságú realizmust, amely az Atlanti-óceán mindkét partján ilyenkor defenzívába szorul: az európai és amerikai politikai porondon szinte tülekednek az emberek érthető aggodalmait és zsigeri indulatait nem csupán meglovagolni, hanem még fokozni is igyekvő gátlástalan politikusok, vadabbnál vadabb – a valóság ismeretének ordító hiányáról árulkodó – ötleteikkel.
Mintha csak bele akarnák hajszolni a fejlett demokráciákat éppen abba a zsákutcába, amelybe az iszlamista terroristák a New York-i, madridi, londoni és most e brüsszeli vérfürdővel terelni próbálták. A több évszázados munkával létrejött jogállami normák sutba dobására és a muszlimokkal való szembefordulásra. Meghallván a republikánus elnökjelölt Cruz szenátor javaslatát az amerikai muszlim közösségek „ellenőrzésére”, gyakorlatilag karanténba zárására, a New York-i rendőrfőnök arra utalt, hogy ennek elment az esze, s felvilágosította, hogy a metropolis közegei közt kilencszáz muszlim vallású található. Mások meg azt próbálják elmagyarázni nemcsak Cruznak, hanem az európaiaknak is, hogy éppen az amerikai tapasztalatok bizonyítják: e közösségek és a hatóságok együttműködése nélkül eleve esélytelen lenne a terroristák elleni küzdelem (nem szólva a fiatal muszlimok további elidegenítéséről, ami csak segíti az őket agymosó imámokat). Még a vietnami háború idején mondta egy amerikai őrnagy, hogy a háborút csak akkor nyerhetnék meg, ha a rizsföldeken kapáló paraszt megmutatná nekik, hol az ellenség, s nem azzal tudatja, hol vannak ők. Megakadályozni egy öngyilkos merénylőt zsúfolt városokban szinte lehetetlen, de megelőzni, rábukkanni csakis a muszlim többség támogatásával lehet. Az Amerikában integrálódott muszlimok állam- és nem terrorpártiak, vagyis az európai muszlimok ellen uszító politikusok olajjal oltanák a tüzet.
De ahogyan a menekültválságot és terrorizmust összemosó óvilági szélsőségesek sem vesződnek a tényekkel (a madridi, londoni merénylet jóval a menekülthullám előtt volt, jó néhány iszlamistát a szíriai migránsok adtak fel), az általános idegenellenesség szítására kampányt építő és egymást túllicitálni igyekvő republikánus elnökjelöltek az ősi lincshangulat őket a Fehér Házba lendítő hatásában bíznak. Egy publicista riadtan úgy vélte, hogy még egy nagy merénylet, s Trump lesz az elnök. Aki nem engedne be Amerikába muszlimot és – nem köntörfalazva – kínzásokkal csikarna ki vallomásokat. Nemhogy a tortúrát tiltó nemzetközi szerződésekre fittyet hányva, hanem a civilizált világban már több évszázada levont tanulságokra is; hiszen már Napóleon is megmondta, hogy a kínzás nemcsak embertelen, hanem értelmetlen is, mert a meggyötört azt mondja, amit hallani akarnak tőle. Ahogyan amúgy e politikusok is teszik. Akiket az iszlám állam vezérei bizonyára – a klasszikus formulával – hasznos idiótáknak tartanak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!